Bűnös harag—A pusztulás, amit okoz—4. rész: Kik a bűnös harag tárgyai?

(English version: “Sinful Anger – The Havoc It Creates (Part 4)”)

Ez a bejegyzés annak a sorozatnak a negyedik része, amely a harag témájával foglalkozik, különösen a bűnös haragéval. Az első rész egy általános bevezető a bűnös harag problematikájába. A második rész azzal foglalkozott, hogy mi a harag. A harmadik rész azt vizsgálta, hogy mi váltja ki a bűnös haragot. Ebben a posztban pedig megnézzük a harmadik kérdést: Kik a bűnös harag tárgyai?

III. Kik a bűnös harag tárgyai?

A harag felléphet Istennel, saját magunkkal vagy másokkal szemben.

A. Istennel szemben.

Azért szoktunk haragudni Istenre, mert úgy érezzük, hogy így vagy úgy cserben hagyott. (1) Nem adta meg, amit kértünk [pl. boldog házasságot, nagyszerű állást, gyógyulást egy bizonyos betegségből, egy régi vágy beteljesülését]. Becsapva érezzük magunkat, és ezért megharagszunk Istenre. (2) Isten olyasmit tett, amit nem vártunk volna el. Például, amikor Isten elveszi valamelyik szerettünket, vagy romba dönti egy élet álmát, úgy véljük, ezt mégse kellett volna.  Úgy érezzük, kegyetlenül bánt velünk, és megharagszunk rá.

Az Isten iránti harag következtében pedig egy ideig hajlamosak vagyunk kerülni a gyülekezetbe járást, igeolvasást és az imádkozást, míg „le nem nyugszunk.” Olykor a szívünk még akkor is elhidegül és közömbössé válik Isten iránt, ha továbbra is járunk gyülekezetbe, bibliát olvasunk, imádkozunk, stb. De ezek inkább hideg, gépies cselekedetek, nem pedig Isten és az útjai iránti szívbéli szeretetből fakadnak. Néhány szélsőséges esetben ez a harag odáig fajul, hogy teljesen elfordulunk Istentől.

Mielőtt azt gondoljuk: „Jogom van őszintén kifejezni az érzéseimet Istennek, hiszen végső soron az Atyám,” legyünk óvatosak. Isten nemcsak az Atyánk, hanem szent Isten is, aki méltó a félelemre és tiszteletre. A Prédikátor 4:17-5:1 szavai szolgáljanak figyelmeztetésként: „¹⁷ Megfontoltan járj, amikor Isten házába mégy!  Többet ér, ha hallgatva járulsz oda, mint ha áldozol az ostobák módjára, akik nem tudják, hogy rosszat tesznek! ¹ Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy!”

Noha a közvetlen szövegkörnyezet nem beszél haragos érzelmekről, a tágabb értelemben vett alapelv az, hogy jobb vigyázni, és nem megmondani a nagy és hatalmas Istennek, hogy mi jó és helyénvaló.

Egyik oka az Isten iránti haragnak az, hogy gyakran megfeledkezünk arról, hogy Isten nem ígért egy könnyű és kényelmes életet. Soha nem arról volt szó, hogy megkapjuk-e, amit szeretnénk. Épp ellenkezőleg, az Úr arra hív, hogy tagadjuk meg magunkat, naponta vegyük fel a keresztünket, és kövessük Őt [Lk 9:23]. Ha megértjük ezt a valóságot, tudni fogjuk, hogy számíthatunk arra, hogy a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak, és nem fogunk megharagudni Istenre. Rájövünk, hogy Ő az élet minden területe felett szuverén, és nekünk az a dolgunk, hogy teljes alávetettségben fejet hajtsunk előtte.

B. Magunkkal szemben.

Amikor haragról beszélünk, a magunkkal szembeni harag nem gyakran kerül szóba. Mégis, sokszor ez az eset áll fenn. Hogyhogy? Milyen gyakran hangzik el saját vagy mások szájából ez:

• „El se hiszem, hogy [én] ezt tettem.
• Az én hibám, hogy ide jutottunk.
• Mégis, mire számítottam?
• Magamra se bírok nézni.
• El se hiszem, hogy elszúrtam azt a dolgozatot, azt a koncertet, azt a kemény játékot, azt a kulcsfontosságú prezentációt, stb.

Ismétlem, a harag egy aktív reakció egy olyan tettre, amelyet erkölcsileg helytelennek találunk. Ezért ha nem tesszük azt, ami helyes, vagy azt tesszük, ami szerintünk etikailag helytelen, mintegy büntetésből dühösek leszünk magunkra. Más szóval megbüntetjük magunkat a bukásainkért.

Habár a lelkiismeret egy istenadta eszköz, amely megvádol minket, ha rosszat teszünk [Róma 14:22-23, 1Kor 2:2-4, 1Jn 3:19-21], vigyázzunk, hogy a lelkiismeret ne hatalmasodjon el rajtunk olyan értékben, hogy a befelé irányuló harag révén bűnné váljon.

Számos oka lehet a magunk iránti haragnak:

1. Nem értjük meg Isten megbocsátását. Azok, akik ebbe a kategóriába esnek, magukat büntetik, mintegy kártérítésként [mintha egy földi purgatóriumban lennének]. Nem értik meg Isten kegyelmének mélységét, azét a kegyelemét, mely nagyobb minden bűnünknél. Elfelejtik, hogy ahol megsokasodik a bűn, ott a kegyelem még inkább megsokasodik [Róma 5:20-21].

2. Büszkeség. Szégyellem magam mások előtt, mert elszúrtam. Mit fognak most rólam gondolni? Állandóan küzdünk azzal, hogy mások szemében jónak látsszunk, mindig pozitívan ítéljenek meg, stb. Amikor pedig nem jó színben tűnünk fel előttük, megbüntetjük magunkat, és befelé irányítjuk a haragunkat.

3. Nem értjük meg az emberi romlottságot. Csak ez jár a fejünkben: „Hogyan tehettem ilyet? Én, aki olyan jó és erkölcsös vagyok!” Azért érezzük ezt, mert nem értjük meg, hogy valójában nemcsak erre vagyok képes, hanem sokkal többre is!

4. Csüggedés, amiért nem értünk el valamit, amit szerettünk volna. Annyira szerettem volna valamit, de nem kaptam meg, mert elszúrtam. Ezért magamra haragszom. Más szóval, megszállottjaivá válhatunk az érzésnek, amikor elérünk valamit [pl. egy bizonyos állást a cégnél, előreléptetést, bekerülünk a csapatba, sikeres lesz a vállalkozásunk, stb.]. Most, hogy elszúrtam viszont, ahelyett, hogy elfogadnám, hogy helytelen volt ilyen borzasztóan vágyni arra a dologra, haraggal próbálom kezelni a bukást.

5. Próbálunk a saját igaz mércénk szerint élni. Nem sikerült betartanom a magam által előírt szabályokat. A házam nem olyan tiszta, amennyire szeretném; nem tudom úgy végezni a munkámat, ahogy elképzeltem; stb. Az ilyen embereket általában perfekcionstáknak hívjuk. Sok fájdalmat okoznak maguknak, és másokra is kivetítik. Amikor elbuknak, a haragot maguk ellen fordítják. Ilyenkor irreális elvárásokról van szó.

6. Nem fogadjuk el, amit Isten szán nekünk „legjobb” tervnek. Istennek van egy A-terve, ami a legjobb lett volna számomra. De elbuktam, így csak a második legjobb, a B-terv jutott nekem. Ezt óvatosan akarom mondani. Noha felelősek vagyunk a jó döntésekért, amikor azt állítjuk, hogy a tetteink következtében valahogy csak a B-terv jutott nekünk, nem azt mondjuk-e, hogy valamiképp elferdítettük Isten tervét és célját az életünkre nézve?

Ezzel a gondolkodással végső soron nem azt állítjuk-e, hogy mi szuverének vagyunk az életünk dolgai felett? Nem helytelen-e azt gondolni, hogy puszta emberi lények áthúzhatják a szuverén Isten útjait? Nem volt-e Isten tudatában a bukásunknak?

Márpedig Isten eléri célját a bukások révén is. Habár József testvérei felelősek voltak a tettükért, nem húzták át Isten tervét. Ami azt illeti, Isten felhasználta gonosz tettüket, hogy elérje célját. „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa” [1Móz 50:20]. Ez a feszültség Isten szuverenitása és az ember felelőssége között nem vezethet arra a következtetésre, hogy–a bukásaink miatt–nekünk valahogy csak a B-terv jutott.

De hangsúlyozom, ez nem szavatolja a nemtörődöm viselkedést. Mindenesetre ez a téves elképzelés Isten szuverenitását illetően az élet dolgai felett, egy magunk felé irányított egészségtelen haragot eredményez. Azok, akik áldozatul esnek ennek a gondolkodásnak, folyamatosan azon tűnődnek: „Mi lett volna, ha ezt vagy azt teszem,” és egy vesztes életet élnek.

Erre a befelé forduló haragra a válasz nem abban rejlik, hogy „megbocsátunk magunknak,” tudván, hogy olyan értékesek vagyunk, hogy Jézus meghalt értünk. A megoldás valójában az a felismerés, hogy noha bűnös hajlamaink vannak, Isten kegyelmes, és fontos elfogadnunk a Krisztusban felajánlott megbocsátását, és ezáltal mentesülni a befelé irányuló haragtól.

C. Másokkal szemben.

Haragot zömmel ezen a téren érzünk. Haragszunk másokra, amiért tettek ellenünk, vagy nem tettek meg értünk valamit. Néha a haragot mások elleni fegyverként használjuk. Íme néhány példa:

1. Hogy uralkodjunk másokon. Tudjuk, hogy a haragunkkal elérjük, amit szeretnénk, ezért eszközként használjuk, hogy manipuláljunk másokat. Megadásra kényszerítünk másokat, akik félnek a haragunktól. Klasszikus példát találunk erre sok családban. A feleség fél a férj haragjától, a férj a feleségétől, a gyermek a szülő haragjától, a szülő a gyermekétől, ezért az, aki folyton dühös, eléri, amit akar. Zaklatunk másokat, hogy megkapjuk, amit akarunk.

2. Hogy elnyomjunk más, mélyebb fájdalmakat. Talán szégyellünk valamit a múltunkban. De mivel nem mondhatjuk el másoknak, haraggal álcázzuk, amit mások ellen irányítunk.

3. Hogy jobban érezzük magunkat. Azt az érzést keltjük, hogy „Én erkölcsileg feletted állok.” A mások iránti harag tehát az önigazultságunkat szolgálja.

4. Hogy kiengedjük a gőzt. Most, hogy kifejeztem az érzéseimet és kiengedtem a gőzt, jól érzem magam. A baj az önközpontúsággal van, mivel nem törődünk azzal, hogy a gőz kiengedése közben a haragunkkal megbántunk másokat. Tegyük fel például, hogy haragszunk anyánkra, apánkra, a házastársunkra, amiért úgy bántak velünk. Némely lelkigondozó azt javasolná, hogy fogjunk egy párnát, képzeljük el, hogy az az anyánk, az apánk vagy a házastársunk, és addig püföljük, amíg megkönnyebbülünk, hiszen ezáltal az elfojtott érzelmeink kiszabadulnak, és attól „jobban” érezzük magunkat.

5. Hogy bosszút álljunk. Úgy érezzük, hogy ha annyiban hagyunk valamit, akkor a másik megússza. Jónáshoz; Simeonhoz és Lévihez hasonlóan meg akarunk győződni arról, hogy a másik azt kapja, amit megérdemel. [ld. a sorozat harmadik részét] Miközben azért könyörgünk Istenhez, hogy bocsássa meg vétkeinket, és ne büntessen meg, megharagszunk rá, ha büntetlenül hagy másokat, és megbocsát nekik, megfeledkezvén bűnükről, főleg az ellenünk elkövetettekről!

Ez a hozzáállásunk: „Isten bocsásson meg neked. De ami engem illet, én nem adom magam olyan könnyen. Fizetni fogsz!”

Láttuk tehát, hogy a bűnös harag hogyan nyilvánulhat meg Istennel, magunkkal vagy másokkal szemben. Ez a harag pedig különböző módokon juthat kifejezésre, ahogy azt a következő bejegyzésben is látni fogjuk: Melyek azok az elterjedt kifejezések, amelyek bűnös haragot tükröznek?