Bűnös harag–A pusztulás, amit okoz–2. rész: Mi a harag?

(English version: Sinful Anger – The Havoc It Creates (Part 2))

Ez a bejegyzés annak a sorozatnak a második része, amely a harag témájával foglalkozik, különösen a bűnös haragéval. Az első rész egy általános bevezető a bűnös harag problematikájába. Ebben a posztban megvizsgáljuk a témával kapcsolatos első kérdést: mi a bűnös harag?

I. Mi a harag?

Mielőtt rátérnénk konkrétan a bűnös haragra, hadd definiáljuk a haragot általánosságban. Íme egy egyszerű meghatározás:

A harag egy aktív reakció egy olyan tettre, amelyet erkölcsileg helytelennek találunk.

Mindnyájunkat olyan mércék vezérlik, amelyeket vagy rossznak vagy jónak tartunk. Ha pedig olyasmit tapasztalunk, ami a mércénk szerint helytelen, az erős érzelmeket vált ki belőlünk. A szó legszorosabb értelmében tehát a harag önmagában nem bűn. Ezt az érzelmet is Isten adta valamennyi emberi lénynek. A Biblia viszont különbséget tesz az ún. jogos és bűnös harag között.

Jogos harag.

Jogos harag az, amelyet akkor érzünk, ha Isten erkölcsi törvénye [vagyis az a mérce, amely szerint Isten valamit jónak vagy rossznak ítél] csorbát szenved. Az a harag, amely abból fakad, hogy Istent gyalázat éri. Egy féken tartott harag.

Az Ószövetség prófétái és az Újszövetség apostolai időnként hangot adtak jogos felháborodásuknak. Jézus maga is jogosan haragudott, pl. amikor két alkalommal is megtisztította a templomot [Jn 2:13-17; Mt 21:12-13].

Hasonlóképpen mi is átélhetünk jogos haragot. Íme néhány példa olyan helyzetekre, amelyekben joggal érezhetünk haragot:  Amikor Isten igéjét éri támadás égbekiáltó hamis vagy gyenge tanítás révén, vagy gonoszságot követnek el [pl. abortusz, erőszak, gyilkosság, stb.]. De még ilyenkor is féken tartott érzésről van szó, amely nem tör ki. Ami azt illeti, elmondható, hogy Isten népe nem tanúsít jogos haragot olyan gyakran, mint kellene.

Bűnös harag. 

A bűnös harag nem akkor lép fel, amikor Isten erkölcsi törvényét megszegik. Ez egy olyan harag, amit a következő helyzetekben érzünk:

nem felelnek meg a mi mércénknek [vagy erkölcsi törvényeinknek],
minket ér sérelem,
a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy mi szeretnénk,
nem tehetjük, amit mi szeretnénk.

Egy olyan frusztráció, amely abból fakad, hogy a saját szükségleteink vagy elvárásaink nem találnak kielégülésre. Mégis igyekszünk a bűnös haragunkat jogos haragnak beállítani. A Biblia számos példával szolgál, amelyek közül kettőt emelnék ki illusztrációként.

Az első példát Jákób fiai, Simeon és Lévi szolgáltatják. Kánaánból visszatérve Jákób és családja Sikem közelében telepedik le [1Móz 33:18-19]. Sajnos, mikor Jákób leánya, Dína bement a városba, Sikem, a város vezetőjének fia megerőszakolta [1Móz 34:1-2]. Valóban szörnyű eset!

Válaszként Jákób két fia tőrbe csalja Sikem embereit, hogy metéljék körbe magukat, hogy Sikem elvehesse Dínát [1Móz 34:13-24]. Három nappal később viszont, Simeon és Lévi bement a városba, és legyilkolta az összes férfit, Sikemmel és az apjával együtt.

Ezen kívül kizsákmányolták az egész várost, és elvitték az állatokat, és minden egyebet [1Móz 34:25-29]. Később azt olvassuk, hogy „kedvtelésükben bikát bénítottak” [1Móz 49:6]! Ez a két dühös férfi ártatlan embereknek ártott, sőt ártatlan állatoknak is.

Amikor Jákób szembesítette őket tettükkel, figyeljük meg, mit feleltek: „Hát szabad úgy bánni a mi húgunkkal, mint valami paráznával?!” [1Móz 34:31] Egy város összes férfijának lemészárlását jogosnak tartották egy férfi bűne miatt! Tettük egy bűnös kirohanás volt, ami miatt Jákób keményen megfeddte őket ezekkel a szavakkal: „Átkozott haragjuk, mert erőszakos, és dühöngésük, mert elkeseredett.  Szétosztom őket Jákóbban, elszélesztem Izráelben” [1Móz 49:7].

A második példa Jónás reakciója arra, hogy ítélet helyett Isten irgalmat gyakorolt a ninivéiek felett, akik megtértek gonoszságaikból [Jón 3:10]. Jónás reakciója? „Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott” [Jón 4:1]. Annyira feldühödött, hogy azt mondta Istennek: „Most azért Uram, vedd el az én életemet, mert jobb meghalnom, mint élnem!” [Jón 4:3].

Noha Isten türelmesen kétszer is megkérdezte Jónást, hogy „Igazad van-e, hogy haragszol?!” [Jón 4:4, 9], ő makacsul, ismételten ezt felelte: „Igazam van!”  „Haragszom mindhalálig!” [Jón 4:4,9] némely fordításban: „Úgy haragszom, hogy azt kívánom, bárcsak meghalhatnék!” Inkább a halált választotta az élettel szemben, csak azért, mert Isten nem az ő jó és rossz mércéje szerint járt el. Nyilvánvalóan nem egy jogos haragról van itt szó, hanem egy jogosnak álcázott bűnös haragról.

Simeonhoz, Lévihez és Jónáshoz hasonlóan minket is könnyedén félrevezethet a szívünk, hogy jogos köntösbe burkoljuk a haragunkat, holott valójában a saját büszkeségünkről és önközpontúságunkról van szó. Amíg úgy érezzük, hogy joggal haragszunk, soha nem fogjuk bűnösnek tartani a haragunkat, amely természeténél fogva pusztításra képes.

Igen, Jézus maga is tanúsított jogos haragot. Őt azonban soha nem jellemezte bűnös harag. Helyénvalóak egy író idevágó szavai:

„Egy olyan esetben sem Jézus egója volt a tét, amikor megharagudott. Sőt, amikor jogtalanul letartóztatták, elítélték, megverték és megvetően leköpték, keresztre feszítették, kigúnyolták, és lényegében minden oka meglett volna, hogy az egóját megvédje, Péter azt mondja, hogy „nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött” [1Pt 2:23]. Repedezett ajkaiból ezek az irgalmas szavak törtek elő: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” [Lk 23:34]. Ismerjük be: sokkal gyorsabban dühödünk fel, amikor minket személyesen támadnak vagy sértenek meg, és igen ritkán háborodunk fel, ha bűnt és igazságtalanságot látunk más területeken.”

Igyekezzünk mielőbb megtérni, amikor bűnös haragot érzünk, és elmulasztunk hangot adni jogos haragunknak. A következő posztban megvizsgáljuk a második kérdést: Mi váltja ki a bűnös haragot?