Boldogmondások–Boldogok a gyászolók
(English version: “The Beatitudes – Blessed Are Those Who Mourn”)
Ez a harmadik bejegyzés a Boldogmondások sorozatban, amely a Máté 5:3-12-ben szerepel, mikor is az Úr Jézus bemutat nyolc tulajdonságot, amely minden követőjének az életét jellemeznie kell. Ebben a posztban megvizsgáljuk a második jellemvonást a Máté 5:4-ből: „Milyen boldogok és áldottak, akik most gyászolnak és sírnak, mert Isten majd megvigasztalja őket!” [Egyszerű ford.]
*******************
Úton a munkahelyem felé egy, az autópálya mentén levő bár reklámja így hangzik: „Minden óra boldog óra!” Ez a kijelentés jól összefoglalja az emberek célját világszerte. Mindenütt azt halljuk, hogy az élet célja, hogy jól érezzük magunkat. Mi hasznom van ebből? Mi tesz engem boldoggá? Egy író találóan fogalmazza meg a világban uralkodó gondolkodást: „A legtöbb ember több mint örülne, ha ez a felirat szerepelne a sírkövén: Boldog életet élt.”
Mégis, Jézus azt mondja a Máté 5:4-ben: „Milyen boldogok és áldottak, akik most gyászolnak és sírnak, mert Isten majd megvigasztalja őket!” Teljesen szembemegy a kulturális normákkal! Jézus követői egy másik dobszóra menetelnek. Egy kommentárszerző találóan fogalmaz: „A világ nem szereti a gyászolókat. A gyászolók olyanok, mint egy hideg zuhany.” Jézus mégis azt állítja, hogy a gyászolók megtapasztalják Isten áldását. Csak ők részesülnek Isten elismerésében és jótetszésében.
Először is le szeretném szögezni, hogy ez NEM jelenti azt, hogy a hívők soha nem nevethetnek vagy örvendezhetnek. Számos vers int arra, hogy örvendezzünk [Fil 4:4, 1Thessz 5:16]. Azt fontos megérteni, hogy még az átérzett öröm sem állhat távol a gyászos magatartástól.
A Jézus által használt „gyászol” szó a legerősebb görög szó az erős, a mélyről jövő fájdalom kifejezésére. Ezt a szót látjuk például annak a nyomorúságnak a leírására, amit a tanítványok éreztek Jézus halálakor [Mk 16:10]. Amikor Jézus ezt a szót használja, azt akarja megértetni, hogy nem szabad a szó jelentését enyhíteni.
A szó ugyanakkor folyamatos jelen időben szerepel, vagyis így is fordíthatnánk: „Boldogok, akik folyamatosan gyászolnak”. Nyilvánvaló tehát, hogy Jézus gyászoló magatartásra szólít bennünket. De mifajta gyászról van itt szó? Mielőtt megválaszolnánk ezt kérdést, nézzük meg, miről NINCS szó.
Miről nem szól ez a gyász
Ez a gyász nem az a fajta bánat, amit egy szerettünk elvesztésekor érzünk, vagy ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk [pl. 2Sám 13:2, 1Kir 21:4]. Nem is arra a szomorúságra utal, amikor a mindennapok kihívásai miatt az élet gondterheltté válik. Végül pedig nem jelenti azt, hogy örömtelenül, lógó orral kell járnunk-kelnünk.
Hívők és hitetlenek egyaránt megtapasztalhatják a gyász fent említett fajtáit. Az a gyász azonban, amelyről Jézus beszél a boldogmondásokban egy olyan jellemvonás, amellyel csak a hívők, a hűséges követői bírnak.
Miről szól ez a gyász
Jézus itt a bűn miatti gyászról beszél. Az első boldogmondás, „boldogok a lelki szegények” [Mt 5:3] ugye lelki szegénységre utal, nem anyagi szegénységre. Az itt említett gyász ugyanúgy lelki vonatkozású: egy intenzív, mélyről fakadó gyász a bűn miatt. Csak a hívők tudnak ilyen szellemiségben élni.
A lelki szegénység, az első boldogmondás, a bűn megértésének intellektuális aspektusát írja le. A gyász, a második boldogmondás, a bűn megértésének érzelmi aspektusát írja le. A kettő együtt jár. Amikor valaki meggyőződik a bűnei felől, és felismeri, hogy lelki csőd szélén áll, [vagyis lelki szegény], akkor lelkiismeret-furdalást fog érezni [azaz gyászolni fog a bűnei miatt]. Egy régi szerző szerint a bűnt mindig könnyek kell kísérjék. A bűn miatt nemcsak a megtéréskor kell gyászolnunk, hanem folyamatosan, hiszen folyamatosan vétkezünk is.
A Jakab 4:9 szintén ezt az igazságot támasztja alá: „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra.” Érdekes, hogy az itt használt „gyászol” görög szó ugyanaz, mint amit Jézus használ a Máté 5:4-ben. A Jakab közvetlen szövegkörnyezetéből világosan kiderül, hogy ez a gyász szintén lelki jellegű–a bűn miatti gyász.
A 2Korinthus 7:10-ben a Biblia kétfajta gyászról és szomorúságról beszél. Az egyik Isten szerinti gyász, a másik a világ szerinti. „Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” Az Isten szerinti gyász [vagy szomorúság] Isten-központú, és arra késztet, hogy térjünk meg a bűnből, és forduljunk Istenhez. A világ szerinti gyász önközpontú, és nem vezet vissza Istenhez.
Klasszikus példa erre Péter és Júdás. Mindketten gyászolták, hogy elárulták Jézust. Péter gyásza visszavezette őt Krisztushoz–ez egy Isten szerinti gyász. Júdás gyásza nem vezette őt vissza Krisztushoz, mivel önközpontú és világ szerinti gyász volt. Ebben a boldogmondásban Jézus Isten szerinti gyászra szólít fel–olyanra, amely megtérésre indít, és visszavezet Istenhez és Krisztushoz vigasztalásért.
A gyász sekélyessége
Sajnos, sok hitvalló keresztyén gyásza a világ szerinti gyászra hasonlít. Ez a gyász gyakran amiatt van, hogy nem teljesülnek a kívánságaink, nem vagyunk népszerűek, nem jutunk feljebb a vállalati ranglétrán, stb. Álljunk meg egy pillanatra.
Mikor szomorkodtunk legutóbb amiatt, hogy büszkék vagy önzőek voltunk, hogy magasabb pozícióra törekedtünk, megpróbáltunk finoman elismerést kiváltani másokból, vagy éles szavakat használtunk másokkal? Mikor éreztünk intenzív fájdalmat amiatt, hogy megszomorítottuk Istent, megszegve parancsolatait? Mikor sírtunk utoljára a bűneink felett?
Egy felületes ifjú megkérdezte az igehirdetőt: „Azt mondta, hogy a hitetlenek a bűn terhét kell cipeljék. Én nem érzek semmit. Mennyire nehéz a bűn? Öt kiló? Negyven kiló? Az igehirdető kérdéssel válaszolt: „Ha egy kétszáz kilós súlyt helyeznél egy hullára, érezné a terhet?” Az ifjú így felelt: „Nem érezné, hiszen halott.”
Az igehirdető ezt válaszolta: „Az a lélek, amely nem érzi a bűn súlyát, vagy közömbös iránta, és nem érdekli a bűne, szintén halott.”
Másfelől a hívők azok, akik már nem lelki halottak. Életre keltette őket a Lélek [Ef 2:4-5]. Újjászülettek. Az újjászületés egyik világos bizonyítéka az, hogy érezzük a bűn súlyát! Ha nem érezzük a bűn súlyát, ha nem gyászolunk felette, felmerül a kérdés: „valóban újjászülettünk?”
Gyakran azzal áltatjuk magunkat, hogy mivel kegyelemből nyerünk üdvösséget, nincs szükség sírni a bűn felett. Megvalljuk a bűneinket, elfogadjuk Jézus bocsánatát, és továbbmegyünk. Gyorsan túl akarunk lenni rajta. Vagy néha nem akarjuk feladni a bűnünket. Még egy kicsit meg akarjuk tartani. Ezért nem gyászolunk felette. A gyász ugyanis azt jelenti, hogy meg kell válnunk tőle! Amikor pedig gyászolunk, gyakran azok felett a bűnök felett szomorkodunk, amelyek már nem kívánatosak előttünk!
De Jézus világosan kijelenti, hogy a követői mélyen bánkódnak minden bűnük felett. Még a legkisebb bűn is zavarja őket. Szabadulásért kiáltanak. Nem egy reménytelen, kétségbeesett kiáltás ez, hanem egy mélyről jövő kiáltás, amelyet a Szentlélek szorgalmaz, és amely nemcsak szomorkodik a dolog miatt, hanem meg is akar belőle szabadulni.
John Stott bibliamagyarázó mondta: „Úgy tűnik, egy-egy hívő azt hiszi, főleg, ha el vannak telve Lélekkel, hogy egy állandó vigyort kell magukra ölteniük, és folyamatosan zsibonganiuk és pezsegniük kell. Milyen messze lehet eltávolodni a Bibliától?” A Biblia szerint jogos ez a kérdés, hiszen a bűn ilyen nemű félvállról vétele nem az istenfélő emberek reakciója.
Dávid jó példa a bűnre adott reakcióra. Nézzük csak, mit mondott: „Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám” [Zsolt 38:5]. „Bizony, megvallom bűnömet, bánkódom vétkeim miatt” [Zsolt 38:19]. „Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van” [Zsolt 51:5]. A világ azt mondaná: „Dávid, micsoda negatív hozzáállás! Nem ez a boldogság receptje!” Isten mégis azt mondja: van egy istenfélő férfi, „a szívem szerint való férfi” [ApCsel 13:22]. Láttuk tehát, hogy a bűn feletti gyász igenis együtt jár az istenfélelemmel.
A mások bűne feletti gyász
A Biblia nemcsak arra szólítja fel a hívőket, hogy a saját bűneik felett gyászoljanak, hanem a mások bűnei felett is. Pál megfeddi a büszke korinthusi gyülekezetet, amely elnézte a szexuális szabadosságot, amiért nem gyászolt mások bűnei felett: „…nemhogy inkább gyászt hirdettetek volna” [Simon Tamás László ÚSZ fordítása] [1Kor 5:1-2].
A világ vagy elítéli vagy mellőzi mások bűneit. De nekünk mindenekelőtt szomorkodnunk kell mások bűnei felett. Ezt a mintát látjuk a Szentírásban a hívőknél [Zsolt 119:36, Jer 13:17, Fil 3:18].
Maga Jézus is, akitől ez a boldogmondás származik, gyászolt mások bűnei felett. „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta” [Lk 19:41]. Amiatt a város miatt sírt, amelynek a lakói elkövették a legnagyobb bűnt, és megölették Őt alig néhány nap múlva! Nem csoda, ha a Biblia úgy festi le Jézust, mint a bánat [vagy fájdalom] emberét [Ézs 53:3]. A bánat embere volt abban az értelemben, hogy bánkódott mások bűnei felett. Mélyen meggyászolta mások bűneit–nem a sajátját, hiszen „ő nem tett bűnt” [1Pt 2:22].
Ennek fényében mi, Jézus követői, hogyan hunyhatnánk szemet a körülöttünk lévők bűnei felett, beleértve hívő társaink bűneit? Hogyan nevethetnénk végig az életen, amikor látjuk a zabolátlan bűnöket magunk körül?
Sokan elhitték azt a hazugságot, hogy a keresztyén élet csupa mosoly. Igen, Isten „örömünkre mindent bőséggel megad nekünk” [1Tim 6:17, STL]. Salamon pedig azt mondja, hogy a „vidám szív a legjobb orvosság” [Péld 17:22]. De az élet valóban csak a jó dolgok élvezetéről szólna? Mindennel arra törekszünk, hogy elkerüljük a szomorúságot? Mindennel szórakoztatni kívánjuk magunkat, míg elnyomunk minden fájdalmat?
Ha őszinték akarunk lenni: nem hajszoljuk túl az élet élvezeteit? Buta és lelkileg veszélyes dolog ilyen életet élni. Fontoljuk meg Salamon bölcs szavait, aki az élvezetek őrült hajszolására figyelmeztet: „2 Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! 3 Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív. 4 A bölcsek a gyászolók házára gondolnak, az ostobák pedig a vigadozók házára” [Préd 7:2-4].
Salamon azt mondja, hogy inkább gyászoljunk. Jézus azt mondja, hogy inkább gyászoljunk. Ez mind egyenes beszéd, amelyek fel kell rázzanak a megtévesztés hálójából, amelyet a szívünk köré fontunk. Az, ami felett sírunk és nevetünk, megmutatja a szívünk valódi állapotát. Ha pedig őszinték akarunk lenni magunkkal, nem azokon a dolgokon szoktunk nevetni, amelyek felett sírni kellene, és azok felett sírni, amiken nevetni kellene?
Jézus világosan megmondta: Isten csak azokat áldja meg, akik folyamatosan gyászolnak saját és mások bűnei miatt. Isten csak az ilyen emberekkel ért egyet.
A vigasztalás ígérete
De mi a gyászoló magatartás keresésének jutalma? Vigasztalás! Nézzük csak meg a Máté 5:4 végét: „megvigasztaltatnak.” Ők, és csakis ők nyernek vigasztalást–ebben az életben, és a maga teljességében a jövőben, amikor Jézus visszajön, hogy felállítsa királyságát, és Isten letörli a könnyeiket. Ezt ígéri Jézus!
A „megvigasztaltatnak” görög szó egy olyan személyre utal, aki vigasztal, bátorít és megerősít. Isten „minden vigasztalás Istene” [2Kor 1:3]. János Jézust is vigasztalónak nevezi [1Jn 2:1], habár legtöbb helyen szószólónak vagy pártfogónak fordítják. A Szentlélek szintén vigasztal, bátorít és megerősít [Jn 14:16].
A Szentlélek révén az Atya és a Fiú vigasztalást és bátorítást nyújtanak nekünk, amikor a bűneink felett gyászolunk–akár a Szentírás olvasása, akár egy igehirdetés hallgatása vagy éppen más hívőkkel való közösség során.
Dávid annyira meg volt győződve arról, hogy Isten megvigasztalja a gyászoló szíveket, hogy ezt írta: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti” [Zsolt 34:19; vö. Zsolt 51:19]. Amikor gyászolunk a bűneink felett, és Krisztus elé visszük őket igaz megbánással, a Szentlélek garantálja, hogy a bűneink meg vannak bocsátva. Az 1János 1:9-ben ez áll: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”
A Jelenések 21:4 azt mondja: Isten a jövőben „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” Igen, valóban ilyen jövő vár azokra, akik rendszeresen gyászolnak a bűn felett–itt és most! Van tehát vigasztalás számukra, amely örömet és boldogságot eredményez ebben az életben, és ennek a vigasztalásnak a legteljesebb megtapasztalását az örökkévalóságban Isten eljövendő országában.
De ha inkább nevetni szeretnél a jelen életben, és elveted a bűn feletti gyász gondolatát, lásd Jézus szavait a Lukács 6:2-ben: „Jaj, akik most nevettek, mert gyászolni és sírni fogtok!” Eljön a dolgok fordítottja. Sírás a jelenben a bűn miatt–vigasztalás az örökkévalóságban. Nevetés a bűn felett–sírás az örökkévalóságban! Szerintem Jézus nagyon is komolyan beszél. Szavaival nem csak informálni akar minket. Át akar formálni. Célul kell kitűznünk ezt a fajta gyászt.
Hogyan? Hogyan tudunk a saját és mások bűnei felett gyászoló életvitelt folytatni? Íme két egyszavas javaslat, amely segíthet: Reflektálj és rohanj.
1. Reflektálj
Rendszeresen időt kell szánnunk, hogy reflektáljunk a lelki [szellemi] állapotunkon. Ilyenkor tegyünk fel néhány komoly kérdést:
Miért vannak gyakran bűnös gondolataim? Miért viselkedek csúnyán, ha nem kapom meg, amit szeretnék? Miért gurulok dühbe, ha valaki provokál? Miért irigykedek mások jólétére? Miért követtem azt a bűnös vágyat ahelyett, hogy elfordultam volna tőle? Miért ítélkezek mások felett olyan önigazult magatartással? Miért hasonlítom magam folyton másokhoz? Miért nem elégedek meg azzal, amit Isten adott ahelyett, hogy annyit panaszkodnék? Miért megyek olyan helyekre, ahova nem kellene, és nézek olyasmiket, amiket nem kellene? Miért használom a számat mások megbántására?
Pellengérre kell állítanunk és meg kell vizsgálnunk magunkat. Őszinte szívvel át kell gondolnunk ezeket a dolgokat. Kérjük Istent, hogy vizsgálja meg a szívünket [Zsolt 139:23-24], és hozza felszínre azokat a bűnöket, amelyekre esetleg nem is gondolunk.
Szánjunk hát időt arra, hogy reflektáljunk minden bűnön, amelyre a Szentlélek rámutat. A bűneink terhe valódi megbánást eredményez. Akkor elkezdünk gyászolni a bűneink felett–azok felett, amelyekért Jézust leköpték, amelyekért az ostor feltépte a hátát, amelyekért szegeket vertek a kezeibe és lábaiba, és amelyekért a tüskék belefúródtak a homlokába. Akkor tudni fogjuk, mit jelent őszintén felkiáltani: „Milyen nyomorult bűnös vagyok! Nemcsak hogy vétkezek, hanem nem is úgy reagálok a bűnre, ahogy kellene. Megtérésem sekélyes.”
Amikor pedig eljutunk erre a pontra, lássuk a második javaslatot:
2. Rohanj
A reflektálás célja az, hogy odaszaladj Krisztushoz vigasztalásért. Rohanj széttárt karjaiba–azokba a karokba, amelyek soha nem utasítanak el egy gyászoló és megtérő bűnöst. Nem kell nyomorúságban dagonyáznunk. Megvallhatjuk, hogy vétkeztünk, és kérhetjük, hogy tisztítson meg. A könyörületes Jézus pedig habozás nélkül nemcsak megbocsátást nyújt, hanem békességet és vigasztalást is a háborgó lélek számára.
Egy elsőéves egyetemista levitte a szennyesét egy régi pólóba gyömöszölve a kollégium mosodájába. De annyira szégyellte, hogy milyen koszosak a ruhái, hogy nem szedte ki őket a pólóból. Úgy mindenestől betette őket a mosógépbe. Amikor a gép leállt, áttette a kupacot a szárítóba, majd visszavitte az egészet a szobába. Rájött, hogy a ruhák benedvesedtek és meg is száradtak, csak éppen nem tisztultak meg.
Isten azt mondja: „Ne tartsd a bűneidet összecsomagolva. Alapos takarítást szeretnék végezni az életedben. Ki akarom takarítani az összes szennyest onnan.”
Ne feledjük, hogy „Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” [1Jn 1:7]. Reflektálj tehát és rohanj. Ez a két javaslatom van, amit naponta gyakorolnunk kell, ha szeretnénk megélni ezt a boldogmondást a mindennapjainkban.
Azt elkerülendő, hogy kétségbe essünk, jusson eszünkbe, hogy Jézus betartotta érdekünkben ezt a boldogmondást. Ne essünk tehát abba a csapdába, hogy azt hisszük: tökéletesen eleget kell tennünk a gyászoló magatartás követelményének ahhoz, hogy Isten elfogadjon, és soha ne utasítson el. Inkább tekintsünk Jézusra példaképként, miközben futásunkat futjuk, és a Szentlélek munkálkodni fog bennünk, hogy egyre jobban rá hasonlítsunk [2Kor 3:18].
A múlt az múlt. Ma egy új nap van. Elkezdhetünk hinni és megélni ezt a nagyszerű igazságot: Valóban boldogok azok, akik gyászolnak a saját bűneik és mások bűnei felett–mert csak ők fognak vigasztalást nyerni.