Az istenfélő gyülekezet 12 gyakorlata—3. rész

(English version: “12 Commitments of a Godly Church – Part 3”)

A gyülekezet tizenkét gyakorlatáról szóló sorozat első és második részében láttuk az első nyolcat, mégpedig: 1. Hívők tagsága, 2. Növekedés a Biblia ismeretében, 3. Sákramentumok kiosztása, 4. Közösség, 5. Egymás iránti szeretet, 6. Imádság, 7. Isten dicsérete és 8. Evangelizálás. Az utolsó posztban megvizsgáljuk az utolsó négy ismérvet.

9. ismérv: Tisztaság

Egy szent Krisztus egy szent gyülekezetet akar látni. A Jelenések 2-3-ban látunk egy képet arról, amint Krisztus végigjárja a gyülekezeteket, hogy biztosítsa a tisztaságukat. Ez pedig olyasmi volt, amit Isten magában a korai egyházban kezdeményezett.

Az Apostolok cselekedetei 5-ben olvasunk Anániás és Szafíra történetéről, akik adakozásukat illetően hazudtak Péternek, és közvetve a Szentléleknek is. Hogyan reagált Isten a hazugság és képmutatás bűnére? Az Apostolok cselekedetei 5:3-11-ből megtudjuk. Halállal. Igen, halállal! Lehet, hogy azt gondoljuk, Isten túl kemény volt. Végül is egy kis hazugságról volt szó egy kis pénzről. De itt emlékeztetnünk kell magunkat, hogy Isten egy nagyon szent Isten, aki nem nézheti jó szemmel a bűnt, különösen a gyülekezetben, amelyet Fia drága vérén váltott meg [ApCsel 20:28].

Egy olyan korban, amikor a gyülekezetek más irányt vesznek, ha a bűnről van szó, egy istenközpontú gyülekezetnek nem szabad és nem lehet félvállról vennie a tisztaság kérdését. Azt az eljárást kell követnie, amelyet maga Jézus jelöl ki a Máté 18:15-20-ban azt illetően, hogy miként kezeljük a bűnt a gyülekezetben [v.ö. 1Kor 5 és 2Thessz 3:10-15]. Lehet, hogy lesz idő, amikor az istenközpontú gyülekezet azzal a fájdalmas helyzettel kerül szembe, hogy ki kell rekesztenie a megátalkodott embereket a gyülekezetből. Azért mondom, hogy fájdalmas, mert semmi élvezet nincs abban, amikor megátalkodott bűnnel nézünk szembe. Azt viszont soha nem bánhatjuk, hogy úgy járunk el, ahogy a gyülekezet Ura parancsolja a tisztaság fenntartását, hiszen Ő tudja, mi a legjobb a gyülekezetnek. Nem az a dolgunk, hogy megkérdőjelezzük Krisztust, hanem hogy megtartsuk a parancsolatait.

10. ismérv: Istenfélő vezetők

A korai egyház vezetőit az apostolok képezték. Tizenegyet közülük közvetlenül maga Jézus választott ki, míg a tizenkettediket az Úr imádságra válaszként jelölte ki [ApCsel 1:23-26]. Szóval alkalmas emberekről beszélünk. Ahogy pedig a gyülekezet növekedett, a vezetők iránti igény is növekedett. Amikor Pál létrehozott egy gyülekezetet, vezetőket is képzett, amint azt az Apostolok cselekedetei 14:23-ban látjuk: „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek.”

Még amikor a különböző szolgálatokban részt vevő személyek kerültek is szóba, mint például azok, akik a rászorulóknak és özvegyeknek osztottak élelmet, a Tizenkettő kihangsúlyozta, hogy legyenek képzettek. Az Apostolok cselekedetei 6:3-4-ben ezt áll: „Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, ⁴ mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.” Nem kaphatott akárki felelősséget, hanem csak olyan férfiak, „akik telve vannak Lélekkel.” Az alábbiakban látjuk útjára indulni azt a hivatalt, ami később diakóniaként vált ismertté. A gyülekezet sosem emelkedhet a vezetősége fölé. Ezért a gyülekezeteket istenfélő embereknek kell vezetniük.

A presbiterek elvárt tulajdonságait az 1Timóteus 3:1-7, Titusz 1:6-9 és az 1Péter 5:1-3 fejti ki részletesen. A diakónusok tulajdonságait az 1Timóteus 3:8-13 sorolja fel. Az istenközpontú gyülekezet arra kell törekedjen, hogy az Úr támasszon istenfélő presbitereket [véneket], akik nemcsak a Szentírás ismeretében jártasak, hanem hivatásuknak érzik, és teljes szívvel elköteleződjenek a gyülekezet iránt. Késznek kell lenniük vezetni, táplálni és gondoskodni a nyájról. Az istenközpontú gyülekezetnek arra is törekednie kell, hogy istenfélő diakónusokat termeljen ki, akik a lelkipásztort és a presbitereket támogatják. Az Úr a maga idejében kijelöli a megfelelő embereket ezekre a pozíciókra.

11. ismérv: Misszió

Az Apostolok cselekedetei 1:8-ban Jézus megparancsolja követőinek, hogy legyenek tanúi Júdeában, Samáriában, és egészen a föld véső határáig. „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Pontosan ez is történt! A korai egyház nemcsak a saját városaikban hirdette az evangéliumot, hanem elvitte más helyekre is. Az Apostolok cselekedetei 8 arról számol be, miként terjedt el az evangélium Samáriában. Részben ez az üldöztetésnek volt köszönhető, de az is igaz, hogy azok, akik szétszéledtek, menet közben továbbadták a jóhírt [ApCsel 8:4].

Később az Apostolok cselekedetei 10-ben Péter Corneliusnak, egy pogánynak hirdeti az igét, így született egy nem zsidó hátterű gyülekezet. Az Apostolok cselekedetei feljegyzi a világméretű misszió útra kelését. Az Apostolok cselekedetei 13:1-3-ban ez áll: „Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. ² Egyszer, amikor ünnepelték az Urat, és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Engedjétek át Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre rendelem őket!” ³ Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” Az Apostolok cselekedeteinek könyve azzal zárul, hogy az evangélium eljutott egészen Rómáig [ApCsel 28]. Nem véletlenül alakult ez így. Azért alakult így, mert Isten, az Ő irgalmában, munkálkodott a korai hívők törekvései által, akik komolyan vették a parancsot, hogy vigyék el az evangéliumot a föld végső határáig [ApCsel 1:8].

Az istenközpontú gyülekezet tudatosan félre kell tegyen anyagi forrásokat a misszió támogatására, mégpedig lehetőség szerint bőkezű összeget! Ha olyan misszionáriusokat támogatnak, akik gyülekezetplántálásban, bibliafordításban vesznek részt, vagy keresztyén árvaházakban dolgoznak, ahol a gyermekek megismerhetik az evangéliumot, akkor nyilvánvaló lesz a misszió iránti elköteleződésük. Az istenközpontú gyülekezetnek arra is törekednie kell, hogy olyan misszionáriusokat termeljen ki, akik elhívást éreznek, és készek elvinni az evangéliumot más helyekre. A sok imádság és a megfelelő tanítás arról, hogy milyen fontos helyen szerepel a misszió Isten tervében, csak néhány példa azokra az eszközökre, amelyekkel a vezetőség arra késztetheti a gyülekezetet, hogy ebben a kérdésben Isten szíve szerint járjon el.

12. ismérv: Istenfélelem

Utoljára, de nem utolsósorban láthatjuk, mennyire elmélyült a korai egyház az istenfélelemben. Az istenfélelem mindennek az alapja. Miért lenne ez másképp a gyülekezet esetében?

Pálnak, a korai egyház egyik legádázabb üldözőjének a megtérését követően ezt olvassuk az Apostolok cselekedetei 9:31-ben: „Az egyháznak tehát egész Júdeában, Galileában és Samáriában békessége volt: eközben épült, az Úr félelmében járt, és a Szentlélek segítségével számban is gyarapodott.” Még az Apostolok cselekedetei 5-ben is, ahol azt látjuk, mikét reagált Isten Anániás és Szafíra bűnére, azt olvassuk: „nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet.”

Ha a gyülekezet nem féli Istent, nem reszket előtte tiszteletteljesen és ámulattal, hogyan is üzenhetnénk a világnak, hogy félniük kell Istent, és hozzá kell fordulniuk? Egy olyan korban, amikor Isten félelme népszerűtlen, kényelmetlen és elavult téma, a gyülekezetnek istenfélelemben kell járnia. Isten szent. Haragja félelemre ad okot. A bűn—különösen a gyülekezeten belüli—, utálatos Isten szemében. Ő komolyan veszi a bűnt. És kétezer év múltán sem gondolta meg magát.

Emlékszünk Anániásra és Szafírára? Emlékszünk a korinthusi gyülekezetre az 1Korinthus 11-ből, ahol a bűneikben megátalkodott hívők, akik részt vettek az úrvacsorában, meghaltak [11:30]? Ezek a dolgok arra kell ösztönözzenek, hogy az Úr félelmében járjunk. És nemcsak alkalomadtán, hanem ez kell legyen a gyülekezet állandó magatartása. És ez kell megnyilvánuljon mindabban, amit a tagok mondanak, néznek, csinálnak és gondolnak a szívükben—ott, ahova csak Isten lát be. A Példabeszédek 28:14-ben ez áll: „Boldog ember, aki mindig istenfélő.” Hadd legyen ez az istenközpontú gyülekezet minden tagjának magatartása minden időben—kezdve a vezetőséggel.

Ennyi tehát. Az istenfélő gyülekezet 12 ismérve és gyakorlata:

1. Hívők tagsága
2. Növekedés a Biblia ismeretében
3. Sákramentumok kiosztása
4. Közösség
5. Egymás iránti szeretet
6. Imádság
7. Isten dicsérete
8. Evangelizálás
9. Tisztaság
10. Istenfélő vezetőség
11. Misszió és
12. Istenfélelem.

Van egy régi, csodálatos himnusz, az én személyes kedvencem, melynek címe: „Jézusom, szeretlek.” Amikor azt mondjuk, hogy szeretjük Jézust, a gyülekezetet is szeretnünk kell, amit a drága vérén váltott meg. Jézus azt ígérte, hogy építeni fogja az egyházát [Mt 16:18]. A pokol kapui sem vehetnek erőt rajta. Kedves Olvasó! Kész vagy-e a következőkben a bibliahívő és bibliahű gyülekezet iránti elköteleződésedet komolyabban venni? Ha vezetőségi tag vagy, kész vagy-e Istenhez kiáltani, hogy segítsen úgy vezetni, hogy Jézus Krisztus révén megdicsőülhessen abban a gyülekezetben, amelybe téged helyezett [Ef 3:20-21]? Ne add fel a fáradozást! Érte megéri!