A sötét helyeken világító lámpásra van szükség

(English version: Dark Places Need Bright Lights)

Egy fiatal lány tanácsot kért a lelkipásztorától. „Nem bírom tovább. Én vagyok az egyetlen hívő a munkahelyemen. Csak gúnyos megjegyzéseket és mosolyokat kapok. Ez nekem már túl sok. Felmondok.” „Megmondanád nekem,” kérdezte a lelkész, „hogy hova szokták tenni a lámpákat?” „Mi köze ennek az egészhez?” kérdezett vissza a lány nyersen. „Azzal most ne foglalkozz,” felelte a lelkész.  „Hova szokták tenni a lámpákat?” „Szerintem oda, ahol sötét van,” válaszolt a lány. „Igen!” helyeselt a lelkész. „Isten oda helyezett téged, ahol nagy a lelki sötétség, és nincs más hívő, aki világítani tudna.”

A lány most először felismerte, milyen lehetőség állt előtte, és hogy nem hagyhatja cserben Istent azzal, hogy kioltja a fényt. Azzal megújult elszántsággal ment vissza a munkába, hogy világítani tudjon abban a sötét sarokban. Végül sikerült elvezetnie kilenc másik lányt Jézus Krisztus világosságára. Mindez azért, mert felismerte, hogy azért került egy sötét helyre, hogy fényesen tudjon világítani.

Akárcsak ez a lány, nekünk is fel kell ismernünk, hogy világítanunk kell a körülöttünk levő sötét világban. A Filippi 2:14-16 is erről a világításról beszél. Ahogy a nap, hold és csillagok megvilágítják a sötét univerzumot, a hívőknek is világosságot kell gyújtaniuk a körülöttük lévők szívében.

Amikor Jézus azt mondta a követőiről, hogy a világ világossága (Mt 5:14), akkor úgy értette, hogy visszaverik a fényt, nem pedig előállítják. Jézus a világosság forrása. Ő maga mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8:12). Jézus követőiként nekünk ezt a világosságot kell vissza tükröznünk ebben a sötét világban. Olyanok vagyunk, mint a hold a sötét éjszakában. Noha a hold világít, nem a saját fényével teszi, hanem a nap fényét veri vissza. Mi is hasonlóképpen fényvisszaverők vagyunk.

Mégis, a hívők gyakran elfelejtik ezt az alapvető igazságot. Nem ismerjük fel, hogy a szuverén Isten elsősorban azért helyez egy adott helyre egy adott időben, hogy világítani tudjunk. Hűségesen eleget kell tennünk az isteni elhívásunknak, és nem szabad cserbenhagynunk az Urat. A Filippi 2:14-16 segít ennek a dicsőséges célnak eleget tenni.

1. A Parancs [14].

„Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent.” Ahogy az ablak átereszti a napfényt, be a házba, ugyanúgy hagynunk kell, hogy Krisztus világossága ragyogjon rajtunk keresztül. Ha az ablak azonban homályos lesz a portól, meg tudja akadályozni, hogy a fény hatékonyan áthatoljon. Hasonlóképpen, ha a hívő engedi, hogy a bűn eluralkodjon az életében, azzal meggátolhatja, hogy Krisztus világossága ragyogjon rajta keresztül. Van egy konkrét bűn, ami ezt a ragyogást megakadályozza, mégpedig a zúgolódás és vonakodás. Ezért szól így a parancs: „Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent.” Az eredeti nyelvben a „minden” szó van legelöl, és a „tenni” ige folyamatos jelen időben van. Szó szerint valahogy így nézne ki: „Mindent folyamatosan zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek.”

A „zúgolódás” panaszkodásra, morgásra utal, egy olyan hozzáállásra, amely titokban nemtetszést fejez ki. Ha olyasmi iránt fejezzük ki nemtetszésünket, ami gyalázza Istent, az nem zúgolódás. A zúgolódás egyfajta ellenérzés a körülményekkel, az emberekkel és végső soron Istennel szemben. A „vonakodás” szó eredetije az a görög szó, amelyből a magyar „dialógus” származik. Egy belső érvelésre utal a körülményeink felett. Az állandó morgolódás Isten akarata ellen nemcsak minket gátol abban, hogy engedelmes szívvel eleget tegyünk Isten akaratának [Fil 2:12-13], hanem végső soron ahhoz vezet, hogy vitatkozzunk és fellázadjunk Isten ellen!

Amikor Pál arra int, hogy ne zúgolódjunk, valószínűleg arra gondol, hogy ne legyen bennünk az izraeliták zúgolódó magatartása a vándorlás alatt (2Móz 14:10-12; 15:23-24, 16:2-3, 17:3; 4Móz 14:2). Mózes azt mondta, hogy a nép végső soron nem ellene vagy a többi vezető ellen zúgolódott, hanem közvetlen Isten ellen: „Nem ellenünk zúgolódtok ti, hanem az Úr ellen!” (2Móz 16:8) Mi volt Isten reakciója erre a zúgolódó magatartásra? Harag és ítélet! A 4Mózes 11:1-ben ez áll: „Az Úr pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az Úr tüze, és belekapott a tábor szélébe.”

Isten szemében tehát nemcsak egy hétköznapi dolog a zúgolódás. Felgerjeszti a haragját, és ítéletet szül. Ezért figyelmezteti Pál a hívőket a zúgolódó magatartás veszélyeire. „De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal.” (1Kor 10:10)

A zúgolódás azért bűn, mert közvetlenül Isten szuverenitását támadja. Jézus maga illusztrálta egy példázatban [Mt 20:1-16], hogy a zúgolódás bűn a jó és kegyelmes Isten ellen. A zúgolódás azt fejezi ki, hogy Isten nem kellene engedje, hogy olyasmin kelljen átmennem, amit jelenleg átélek. Ezért kell engedelmes lelkületet kialakítanunk, egy olyan lelkületet, amely elismeri, hogy Isten kézben tartja a dolgokat, és mindent a maga jótetszése szerint tesz, nekünk pedig nem szabad ellenszegülnünk.

2. AZ OK [15-16].

A következő két versben Pál meg is indokolja, hogy miért kell a hívőknek mindent zúgolódás és vonakodás nélkül tenniük: „¹⁵ hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ¹⁶ ha az élet igéjére figyeltek.” Amikor a hívők mindent zúgolódás és vonakodás nélkül tesznek, azzal Isten gyermekeihez méltó magatartásról tesznek bizonyságot, és az elfordult és elfajult nemzetség között világítanak.”

Isten azt várja el az övéitől, hogy jellemben és magatartásban ne sugározzanak semmi negatívumot sem külsőleg („feddhetetlenek”), sem belsőleg („romlatlanok”). Ne legyenek rejtett terveik, rejtett indítékaik, ne mondjanak egy dolgot, miközben másra gondolnak, stb. Kiteljesedett életről tegyenek bizonyságot, amely Krisztushoz vonzza a körülöttük levő hitetlen világot. A hívőnek az a dolga, hogy engedje Isten világosságát keresztüláradni magán, és ragaszkodjanak az Ő beszédéhez, és másokkal is osszák azt meg.

Záró gondolatok.

A hívők bátran mondhatják a körülöttünk levő elveszetteknek, hogy „Jézus a válasz minden problémára.” Ő mindig velünk van. Azt is mondhatjuk, hogy „a Biblia Istene Jehova Jireh – az, aki gondot visel.” Ha azonban tiszta szívből hisszük ezeket az igazságokat, akkor miért zúgolódunk mégis folyton: „Miért kerültem ebbe a pozícióba? Miért kerültem ide? Miért ez a munkám? Miért nem vagyok gazdag? Miért pont ők a családom? Miért vagyok egyedülálló? Miért vagyok házas? Miért pont ebbe a gyülekezetbe tartozom? Miért? Miért? Miért?”

Úgy tűnik, mintha felkaroltuk volna a világi gondolkodást, és elfogadtuk volna, hogy a panaszkodás a „normális” élet része. „Ki kell engednem a gőzt. Ha nem engedem ki, felrobbanok” – mondja a világi ember. Mi hívők azonban hajlamosak vagyunk keresztyéni lepelbe csavarni a panaszkodást: „Mivel Isten az Atyám, azt mondhatok, amit akarok. Szabadon kifejezhetem magam.” Ha mi is így gondoljuk, vissza kell mennünk a 4Mózes 11:1-hez és 1Korinthus 10:10-hez!

Lehetnek olyanok, akik nem panaszkodnak hangosan, mert az nem „hívő” dolog, de magukban neheztelnek az életkörülményeikre. Ez semmivel sem jobb, mivel Istennek nemcsak az számít, amit mondunk, hanem az is, amit gondolunk.

Egy kisfiúra többször is rászólt az apukája, hogy üljön le. Végül az apa már testi fenyítést helyezett kilátásba, ha a fiú továbbra sem ülne le. A fiúcska leült, de azt mondta: „Látszólag leültem, de belül állok!”

Amikor Isten akaratáról van szó, ne legyünk olyanok, mint ez a kisfiú. Isten akaratának a mindennapi élet minden szakaszában készséggel és igaz szívvel kell engedelmeskednünk. Ezt pedig csak olyan szívvel lehet, amelyet teljesen neki rendelünk alá.

Felvetődik a kérdés: amikor panaszkodunk, miben különbözünk a hitetlenektől, akiket a zúgolódás lelkülete jellemez? Hogyan tudunk világítani, ha folyton zúgolódunk? Ne feledjük: a zúgolódás és a világítás nem fér meg együtt! Ha teret akarunk adni a világosságnak, a zúgolódásnak mennie kell. Nem lehet egyfelől zúgolódni, másfelől Krisztust dicsőíteni és másokat vonzani hozzá.

Tanuljunk meg tehát kialakítani egy olyan lelkületet, amely ennek a parancsnak engedelmeskedik: „mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5:18) Összevetve a Filippi 2:14-et („Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent”) az 1Thesszalonika 5:18-cal azt látjuk, hogy Isten gyermekeinek ez kell a hozzáállásuk legyen: Minden körülményben hálásak legyenek, panaszkodás nélkül!

Lehet, hogy azért nem tudunk fényesen világítani, mert a panaszkodás jellemzi az életünket. Elképzelhetetlen lenne, hogy egy világítótorony azért panaszkodjon, mert egyedül áll a parton. Ha tudna beszélni, így vigasztalná magát: „Azért vagyok itt, hogy világítsak a sötétséggel, hurrikánokkal, viharokkal küzdő hajóknak, hogy biztonságban elérhessék a kikötőt.” Ugyanígy mi sem vitatkozhatunk vagy panaszkodhatunk a körülményeink miatt, hanem Isten gyermekeiként mindenkor örömmel kell alávetnünk magunkat az akaratának. Arra hívattunk el, hogy az evangélium világossága legyünk, hogy a meggyötört lelkek békére és nyugalomra lelhessenek az Úr Jézusban. Nem játszhatjuk el Isten belénk vetett bizalmát. Te és én fényt sugárzunk – vagy gyengét, vagy erőset. Néhányan a gyufa lángjához hasonlítunk, néhányan a fáklyáéhoz. De ne feledjük, hogy a fáklyát is gyufával kell meggyújtani. Nem lehetünk mindnyájan fáklyák, de minden bizonnyal lehetünk gyufák. Isten még a legkisebb gyermekét is fel tudja használni céljai elérésében.

Van egy történet egy utasról, aki az Atlanti-óceánon kelve át, halálos tengeribetegséggel feküdt az ágyán a viharban. Egyszer csak azt hallotta, hogy „Valaki kiesett a hajóból!” A dolgot nehezítette, hogy semmit se lehetett látni. Tehetetlenségében a beteg utas így imádkozott: „Uram, segíts szegény párának. Én semmit sem tehetek.” Aztán arra gondolt, hogy a kis lámpását legalább odateheti a hajóablakhoz, de nem volt meggyőződve, hogy használ-e.

Végül sikerült kimenteni a süllyedő férfit. Másnap, amikor a többieknek beszámolt a történtekről, azt mondta: „Ahogy egy utolsó kísérletet tettem, hogy felkapaszkodjak, valaki egy lámpát tett az ablakba. A fénye rávilágított a kezemre, és a mentőcsónak tengerésze el tudott kapni és behúzni a csónakba.”

Kedves testvérem, a kevés is sok Isten kezében. A gyengeség nem ok arra, hogy ne használnánk azt a kevés erőnket is, amink van. Nem tudhatjuk, hogyan fogja Isten felhasználni. Ha hajlandók vagyunk világítani, Isten felhasznál minket arra, hogy ki tudjuk szabadítani a lelkeket bűn veszélyeiből. Nem, nem mindig könnyű Krisztusért világítani ebben a sötét világban; mindazonáltal Isten a világon a lehető legjobb hírt bízta ránk – egy olyan hírt, amelyre minden embernek égető szüksége van: a bűnök bocsánatának jó hírét az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által!

Micsoda kiváltság Jézusért világítani! Micsoda öröm eszköz lenni a kezében! De ne feledjük: csak az tud világítani, ami ég. A gyertya viasza világítás közben elfogy. A villanykörte élettartama folyamatosan csökken a használat során. Más szóval a keresztyén életnek ára van. Ha szeretnénk eszközök lenni Isten kezében, készek kell legyünk feladni a bűneinket, személyes terveinket, anyagi javainkat, időnket, stb. Sok hívő azért nem világít, mert nem értették meg ezt az alapvető és megváltoztathatatlan alapelvet a keresztyén életről: ha nem égsz, nem tudsz világítani!

Hívőként azonban haboznunk kell-e, ha alkalomadtán még az életünket is fel kellene áldoznunk Jézusért, aki nem habozott feladni a kereszten a maga életét a mi bűneinkért? Nem! Ez a kérdés még fel sem merülhet! Mindig azt kell mondanunk: „Úr Jézus, érted semmi sem drága. Fogd az életemet, és használj fel ott, ahol éppen vagyok. Vezesd és egyengesd minden lépésemet. Neked akarok élni, és hagyni, hogy a fényed áradhasson rajtam keresztül – itt és most!”