A pokol: Mi róla az igazság és mivel jár együtt – 2. rész

(English Version: Hell – It’s Realities and Implications – Part 2)

Ez a pokolról szóló kétrészes sorozat második cikke. Az első részben négy igazságot tudtunk meg a pokolról:

1. A pokol egy valós hely.
2. A pokol az örök, tudatos kínszenvedés helye.
3. A pokol az a hely, ahol a velejéig romlott emberek és a tisztességes emberek együtt lesznek.
4. A pokol reménytelenség helye.

Ezen szörnyű valóságok fényében íme négy következmény: három arról, hogy mivel jár mindez együtt a hívők számára, és egy arról, hogy mivel a hitetlenek számára.

Következmények a hívők számára:

1. Mindig HÁLÁSNAK kell lennünk ISTENNEK.

Jézus így kiáltott fel a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27:46) Mivel pedig Isten elhagyta Őt, minket, akik Isten kegyelméből Jézusban bízhatunk, soha nem hagy el. Más szóval, Jézus a szenvedéseivel magára vette Isten összes haragját, amit mi érdemeltünk volna. Megízlelte a halált (Zsid 2:9), hogy nekünk soha ne kelljen elszenvednünk a pokol szörnyűségeit – még egy pillanatig sem! Pál apostol ezt írta az 1Thesszalonika 1:10-ben, hogy Jézus „megszabadít minket az eljövendő haragtól”.

Nem kellene-e ez az igazság arra késztessen, hogy mindig bővölködjünk a hálaadásban? Van-e egyáltalán jogunk panaszkodni, amikor a dolgok itt a földön nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk? Ez lesz az egyetlen szenvedés, amit el kell viselnünk – itt a földön –, és ráadásul csak ideiglenesen. Hasonlítsuk viszont össze a mennyei örömmel, amely örökké fog tartani! Jézus örökre megszabadított minket a pokol kínjaitól. Miért kellene abbahagynunk a hálaadást, csak mert átmenetileg szenvednünk kell a földön?

Amikor legközelebb kísértést érzünk a zúgolódásra, vagy elbátortalanodunk az élet nehézségeitől, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el a pokol szörnyűségein, illetve azon, hogy Jézus megszabadított tőlük, helyettünk szenvedvén. Akkor még a próbák közepette is tele leszünk hálával.

Egy londoni misszionáriust egy régi épületbe hívtak, ahol a betegsége utolsó stádiumában egy hölgy haldoklott. A szoba pici volt, és az asszony a földön feküdt. A misszionárius segíteni akart a hölgynek, és megkérdezte, mit szeretne. Ő azt felelte: „Mindenem megvan, amire igazán szükségem van. Enyém Jézus Krisztus.”

Ez az ember emlékezetébe vésődött, és amikor elment, ezeket a szavakat jegyezte fel: „London szívében, a szegények közepette hangzottak el ezek az aranyszavak: „Krisztus az enyém, mi kellene még?” Egy padlásszoba padlóján haldokló, magányos asszonynak nem földi vigasztalása volt: „Krisztus az enyém, mi kellene még?” Aki hallott róla, elszaladt egy evilági boltba venni neki valamit, de hiába, mert ezekkel a szavakkal hunyt el: „Krisztus az enyém, mi kellene még?”

Ó, drága bűnös barátom, akár jól megy sorod, akár kevésbé, akár gazdag vagy, akár szegény, el tudod-e őszinte hálával mondani: „Krisztus az enyém, mi kellene még?”

2. Mindig SZENTSÉGRE kell TÖREKEDNÜNK

Ha gyakran gondolunk a pokolra, akkor igyekezni fogunk távol maradni a bűntől, és törekedni fogunk a szentségre. A Máté 5:29-30-ban Jézus azt mondta: „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára. ³⁰ Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára.”

Lényegében ezt mondja: az engedelmesség ára – még ha magas is – nem tűnik olyan magasnak, ha figyelembe vesszük az engedetlenség árát, ami a pokolba vezet. A széles út a pusztulás útja. Másfelől, a keskeny út – az önmegtagadás útja, amit szenvedés szegélyez – az örök életre vezető út. Ezért, ha legközelebb kísért a bűn, gondolkodjunk el a pokol valóságán, és jusson eszünkbe, hogy nem érdemes vétkezni. A szentségre való törekvés kifizetődik – egy örökkévalóságra.

3. Mindig próbáljuk meg ELÉRNI AZ ELVESZETTEKET

Ha a pokol valóságára gondolunk, hogy milyen szörnyű egy hely, a szívünknek véreznie kell az elveszettek iránti szeretetből. Ha hisszük (márpedig hinnünk kell), hogy a pokol valós, örök, és Jézus nélkül az emberek oda fognak kerülni, és egy örökkévalóságon át szenvedni, akkor nem kellene-e egy hatalmas teher nyomja a szívünket, hogy imádkozzunk az elveszettekért, és megosszuk velük az evangéliumot? Nem kellene-e többet gondolkodnunk az evangelizáláson? Nem kellene-e készek legyünk több pénzt fektetni a misszió előmenetelébe? Miért fektetünk olyan sok energiát az ideiglenes dolgokba az örökkévalók helyett?

A gazdagnak a Lukács 16:19-31-ben az volt a vágya, hogy eljuttathassa az evangéliumot élő családtagjaihoz, mert ő már megtapasztalta a hádész szörnyűségeit (Lk 16:27-28). Nekünk nem kell pokolra jutnunk ahhoz, hogy megértsük annak valóságát. Hittel elfogadjuk, amit a Biblia mond róla. Ez a hit pedig arra kell késztessen, hogy könyörögjünk az elveszettekért, hogy forduljanak el bűneiktől, és forduljanak Krisztushoz. Maga Isten is könyörgött az embereknek a próféták által, hogy forduljanak hozzá, és kerüljék el a pokol szörnyűségeit. Íme egy példa:

Az Ezékiel 33:11-ben ez áll: „Ezt mondd nekik: Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?”

Nekünk is így kell könyörögnünk az emberekhez Isten nevében, hogy forduljanak el bűneiktől, kérjenek új szívet és lelket, és ily módon szabaduljanak meg a pokol örök gyötrelmeitől. Nem tarthatunk attól, hogy elutasítanak. Nem gondolhatunk az egónkra. Fel kell ismernünk, hogy az emberek végtelen szenvedésnek lesznek kitéve a pokolban, ha elutasítják Krisztust, és ez a felismerés arra kell sarkalljon, hogy szeretettel Krisztushoz hívjuk őket.

Késznek kell lennünk feláldozni a saját kedvteléseinket, és önfeláldozóan élni, hogy minél több embert elérhessünk az evangéliummal. Sok forog kockán. Amikor bement Jeruzsálembe, Jézus sírt az elveszett bűnösökért (Lk 19:41), mivel szerette őket. Nekünk is így kell szeretnünk – és ez a fajta szeretet értük mondott imádságban és feléjük intézett evangelizálásban mutatkozik meg.

Hudson Taylor az 1800-as években élt, és Kínában ő volt az első misszionáriusok egyike. Mielőtt elindult Kínába, orvosi asszisztensként dolgozott. Egyik első betegei közt volt egy üszkös lábú ember. A férfi ateista volt és erőszakos természetű. Amikor valaki felajánlotta, hogy felolvas neki a Szentírásból, hangosan ráparancsolt, hogy menjen el. Amikor pedig egy lelkész meglátogatta, arcon köpte. Hudson dolga volt minden nap újrakötözni ennek az embernek a sebeit. Elkezdett buzgón imádkozni az üdvösségéért. Az első néhány nap semmit sem mondott az evangéliumról, hanem gondosan a kötözésre összpontosított. Ez által nagyban enyhítette a fájdalmát, és a férfi mélyen meghatódott.

Hudson Taylort azonban jobban érdekelte a férfi örök sorsa. Ezért egy nap, miután kicserélte a kötést, valamit másképp tett. Ahelyett, hogy az ajtó felé indult volna, letérdelt az ember ágya mellett, és megosztotta vele az evangéliumot. Elmondta, hogy aggódik a lelke miatt, és beszélt Jézus haláláról a kereszten, és hogy megszabadulhat a bűneiből. Az ember feldühödött, semmit sem mondott, és hátat fordított Hudsonnak. Hudson tehát felállt, összeszedte az orvosi kellékeket, és elment.

Ez így ment egy darabig. Hudson minden nap kicserélte a kötéseket, aztán letérdelt az ember ágya mellé, és Jézus szeretetéről beszélt. Az ember pedig minden nap csendben maradt, és hátat fordított Hudsonnak. Egy idő után Hudson Taylor eltűnődött: nem árt-e többet, mint amennyit használ? Szavaitól nem keményedik meg még inkább az ember?

Nagy szomorúsággal ugyan, de Hudson Taylor többet nem beszélt neki Krisztusról. Következő nap ismét kicserélte a kötéseket. De azután ahelyett, hogy letérdelt volna az ágy mellé, az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna az ajtón, visszanézett a férfire. A férfi szemmel láthatóan megrökönyödött, mivel ez volt ez első alkalom, azóta, hogy elkezdte elmondani az evangéliumot, hogy nem térdelt mellé, hogy Jézusról beszéljen.

Miközben az ajtóban állt, Hudson Taylor szíve összeomlott. Sírva fakadt. Visszament az ágyhoz, és azt mondta: „Barátom, akár meghallgatsz, akár nem, ki kell öntenem a szívemet” – és őszintén beszélt Jézusról, ismét arra kérve a férfit, hogy imádkozzon vele. Ezúttal a férfi válaszolt: „Ha te ettől jobban érzed magad, akkor imádkozz.” Ezért Hudson Taylor letérdelt, és imádkozott ennek az embernek az üdvösségéért. És Isten válaszolt. Attól a ponttól kezdve a férfi alig várta, hogy hallhassa az evangéliumot, és néhány nap múlva elfogadta Krisztust imádságban.

 Mit tanult ebből Hudson Taylor

a) „Amikor Kínában, a munkám korai szakaszában a körülmények szinte reménytelennek tűntek, ennek az embernek a megtérésére gondoltam, és felbátrodtam, hogy kitartóan osszam meg az igét, akár meghallgatnak az emberek, akár nem.

b) Talán ha gyakrabban éreznénk olyan gyötrelmet a lelkek iránt, amelytől sírva fakadunk, gyakrabban látnánk olyan eredményeket, amilyeneket szeretnénk. Olykor előfordulhat, hogy miközben azoknak az embereknek a megkeményedett szíve miatt panaszkodunk, akikért munkálkodni szeretnénk, pont a magunk szívének a keménysége, és az örökkévaló dolgok magasztos valóságának a fel nem fogása az, ami a sikertelenségünket okozza.”

Minél többet gondolunk a pokolra, annál nagyobb készséget kell éreznünk arra, hogy megosszuk az evangéliumot az elveszettekkel.

Következmények a hitetlenek számára

Ha még nem vagy hívő, egy következménnyel kell számolnod: meg kell szabadulnod az eljövendő haragtól (Mt 3:7). Nem nehéz pokolra jutni. Csak élj úgy, ahogy eddig. Utasítsd el Jézust. Ne térj meg a bűneidből. Akkor kétség kívül a pokolba fogsz jutni.

Barátom, tényleg azt akarod? A pokol nem szűnik meg attól, hogy te nem hiszel benne. A pokol egy valós hely. Ezért figyelmeztet maga Jézus így a Lukács 13:3-ban: „ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” Ez után az élet után nem lesz második esély. A Zsidók 9:27 tanítása szerint „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik”. Amikor Jézus visszajön, elítéli azokat, akik elutasították Őt, az övéit pedig magával viszi, hogy örökre vele legyenek. Akkor viszont túl késő lesz megtérni. Most kell döntened.

Drága barátom, egyáltalán NEM örülök, hogy ilyen kemény szavakat kell szólnom. De szükséged van erre a figyelmeztetésre. Kérlek, fordulj el bűneidtől, és hittel fogadd el Jézus Krisztust, aki egymaga megfizette a bűneid büntetését, és ismét feltámadt. Szabadulj meg a pokoltól, és szaladj Jézushoz még ma. Ne legyen több játszadozás! Ne legyen több késlekedés! Ne legyen több kifogás! Gyere hozzá még ma! Most van itt az ideje, hogy megtérj bűneidből, és hitedet Jézusba vesd. Jézus maga mondta: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1:15). Bármennyit is vétkeztél, Jézus elfogad. Új szívet ad, mihelyst kéred tőle. Elküldi a Szentlelket, hogy benned lakozzon, és segítsen keresztyén módjára élni. Ezért kérlek, ne késlekedj! Gyere!

Hadd fejezzem be egy korábbi angol igehirdető, Charles Spurgeon figyelmeztető szavaival, aki így írt a pokol gyötrelmeiről:

„A pokolban igazi tűz ég, olyan igazi, amilyen a tested; pont olyan tűz, mint amilyen itt a földön, azzal a különbséggel, hogy ez nem fog felemészteni, hanem csak kínozni. Láttál már azbesztet a vörös szén között, amely nem égett el? Isten a testedet is olybá teszi, hogy örökké égni fog, de soha nem fog felemésztődni. Érzőidegeid a tűzben perzselődnek, de soha nem válnak érzéketlenné annak tombolása iránt, és a kénes gőz maró füstje átjárja a tüdődet, összeszorítja a szívedet, és a halál irgalmáért fogsz esedezni, de az soha, de soha, de soha nem fog bekövetkezni.”