A megváltozott élet—16. rész Hogyan reagáljunk azokra, akik bántottak minket
(English version: “The Transformed Life – How To Respond To Those Who Hurt Us”)
A Római levél ezekkel a szavakkal zárul: „17Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. 18 Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. 19 Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. 20 Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” 21 Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.”
Milyen találó befejezése a Róma 12-nek, amelynek központi témája egy felhívás a hívőknek, hogy kötelezzék el magukat egy olyan életvitel mellett, amely a Szentlélek folyamatos átformáló munkája következtében egyre inkább Jézus Krisztusra tekint [Róma 12:1-2]. Mi lehetne jobb téma, mint az, hogy hogyan reagáljunk krisztusian azokra, akik bántanak minket?
Jézus egész földi életét az jellemezte, hogy ártalmazóira nem reagált másként, minthogy Istenre hagyta az ítéletet. Ezek a versek pedig minket is épp erre intenek. Ne álljunk bosszút azokon, akik bántanak minket, hanem tegyünk jót velük, és bízzuk az ítéletet Istenre.
Ezek a versek három konkrét dologra intenek, amit tennünk kell azokkal, akik bántanak minket. 1. Ne álljunk bosszút. 2. Tegyünk jót mindenkivel. 3. Bízzuk az ítéletet Isten kezére. Vizsgáljuk meg mindegyiket részletesebben.
Nem sorrendben fogunk haladni versről versre, hanem mindegyik pont alatt együtt taglaljuk az odavágó verseket vagy részeiket. Látni fogjuk, hogy ugyanazok az igazságok ismétlődnek, és egyszerűbb lesz eszerint csoportosítani őket.
1. Ne álljunk bosszút.
Ez a parancs az alábbi versekből válik nyilvánvalóvá: „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért…Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim…Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval” [Róma 12:17a, 19a, 21]. Nemcsak Pál tanítja ezt az alapelvet, hanem Péter apostol is: „Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással” [1Pt 3:9].
A megtorlás elengedésének elve már az Ószövetségben is megjelenik. Ezt olvassuk például a 3Mózes 19:18-ban: „Ne légy bosszúálló, se haragtartó a népedhez tartozókkal szemben. Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr!” Salamon szintén int a bosszúálló magatartás ellen: „Ne mondd: Ahogy ő bánt velem, én is úgy bánok vele, megfizetek mindenkinek cselekedete szerint” [Péld 24:29]!
Ezekből a versekből világosan kitűnik, hogy Isten int az ellen, hogy megtoroljuk mások gonoszságait velünk szemben, akár hívőkről, akár hitetlenekről van szó. Ne állj bosszút azt jelenti, hogy ne állj bosszút—sem a családodban, sem a gyülekezetben, sem máshol. Noha a bűnös természetünk arra késztethet, hogy vágjunk vissza, Isten megtiltja a megtorlást. Nem alkalmazhatjuk a szemet-szemért mentalitást. Nincs helye sem az agresszív, sem a passzív megtorlásnak, úgymint: csend, szarkazmus, dühös beszéd, hideg magatartás, ajtócsapkodás, pletyka, rágalmazás, stb. Bármennyire meg is legyünk sértve, a parancs világosan mondja: Csak semmi megtorlás!
De Isten igéje nem ér véget ezzel a paranccsal. Nemcsak kerülnünk kell a megtorlást, passzívan, hanem proaktív módon kell reagálnunk, és jót kell tennünk azokkal, akik nekünk ártottak. Ez a második része e szakasz tanításának.
2. Tegyünk jót mindenkivel.
Pál azt mondja: „Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó” [Róma 12:17b]. Ez nem jelenti azt, hogy meg kell szegnünk Isten erkölcsi törvényét azért, hogy mások „jónak” tartsanak. De arra törekednünk kell, hogy megtegyük, ami minden ember szemében jó. Általában, ha jót teszünk a rosszért cserébe, Pál szerint még a hitetlenek szemében is egy jó pont.
Aztán hozzáteszi: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben” [Róma 12:18]. Amennyire rajtuk áll, a hívőknek békességre kell törekedniük anélkül, hogy kompromittálnák a Biblia parancsait. Végül is, ha a vezetőnket a Békesség Fejedelmének hívják [Ézs 9:6], és arra vagyunk elhívva, hogy béketeremtők legyünk [Mt 5:9], akkor magától értetődik, hogy amennyire lehet, békére törekednünk.
Pál azonban realista. Tudja, hogy lesznek alkalmak, amikor lehetetlen lesz békében maradni bizonyos emberekkel. Még Jézus sem tudott harmonikus kapcsolatot alakítani a farizeusokkal. Ezért Pál hozzáteszi: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik.” Majd így folytatja: „Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére”” [Róma 12:20]. A 20. vers a Példabeszédek 25:21-22-t idézi. Itt egy világos utasítást találunk, hogy tegyünk jót azokkal, akik megbántottak. Az étel és ital gyakorlatias dolgok, amelyekre szükség van az életben maradáshoz. Így hát azt kell adnunk üldözőinknek, amire szükségük van, nem pedig azt, amit megérdemelnek. A „parazsat gyűjtesz a fejére” kifejezés minden bizonnyal arra utal, hogy az üldözőink iránti szeretetünk képes mély szégyent kiváltani bennük a cselekedetük miatt, és arra késztetni őket, hogy hittel Istenhez forduljanak.
Végül, még egyszer azt mondja, hogy NE hagyjuk, hogy mások gonoszsága eluralkodjon felettünk, hanem jóval győzzük le a rosszat, miként azt a Róma 12:21-ben látjuk: „győzd le a rosszat a jóval.” Más szóval, gyakorlati lehetőségeket kell keresnünk, hogy jó tehessünk azokkal, akik bántottak minket, ne pedig megtoroljuk őket.
Jézus ugyanezt mondta a Lukács 6:27-28-ban: „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; 28 áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.” Más szakaszok, mint az 1Thesszalonika 5:15 és 1Péter 3:9 ugyanezt az alapelvet hangsúlyozzák.
Ugye egyből József jut eszünkbe az Ószövetségből, az 1Mózes könyvéből? Nem meg akarta bosszulni a testvéreit, akik eladták rabszolgának, hanem aktívan kereste a módját, hogy jót tehessen velük, amikor jóval később éhínség támadt. Nekünk is ezt kell tennünk. Győzzük le a megtorló hajlamainkat, és aktívan törekedjünk jót tenni azokkal, akik ártottak nekünk.
De még nincs vége. Ha azt hitted, hogy már ennek a két dolognak is elég nehéz eleget tenni, Pálnak még mindig van mondanivalója. És valószínűleg ez a legnehezebb.
3. Bízzuk az ítéletet Istenre.
Miután azt mondja a 19. versben, hogy ne álljunk bosszút, Pál ezzel folytatja: „hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr” [Róma12:19b]. Az 5Mózes 32:35-t idézi, ahol Mózes arra bátorította Izraelt, hogy nyugodjanak meg, és örüljenek annak az igazságnak, hogy a maga idejében Isten megfizet azoknak, akik üldözik a népét. Salamon ugyanezt mondta a Példabeszédek 20:22-ben: „Ne állj bosszút magadért, inkább várj, amíg az Örökkévaló megfizet” [Egyszerű]!
Ez azt jelenti, hogy ne vegyük saját kézbe az ítéletet. Teljes szívvel Istenre kell bíznunk, hogy a maga idejében, a maga módján ítéljen. Az ítélet egyedül Istent illeti, és nem vehetjük el tőle, ami az övé. Ha türelmetlenségünkben ítélkezünk azok felett, akik minket bántottak, gyakorlatilag azt mondjuk: „Istenem, nem vagyok biztos, hogy helyesen tudsz ítélni.” Ez a hozzáállás nem tetszik Istennek. Azt üzenjük ezzel, hogy nem bízunk abban, aki azt mondta, hogy övé a bosszúállás. Az igazi hit szaván fogja Istent, és kivárja, hogy Ő foglalkozzon azokkal, akik bántottak minket.
Közben pedig, ha a sérelmező megtér, meg kell neki azonnal bocsátanunk. Az Úr világossá teszi a Lukács 17:3b-4-ben: „Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki. 4 És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer tér vissza hozzád ezt mondva: Megbántam – bocsáss meg neki.” E versek alapján szembesítenünk kell azt, aki vétett nekünk, és ha őszintén megbánja, meg kell neki bocsátanunk. Isten igéje világos.
Ezen kívül teljes megbékélésre kell törekednünk. Gyakran beleesünk abba a hibába, hogy megbocsájtunk, de azért távolságot tartunk. Ez által a megbocsátás célját téveszti, mert az a megbékélés lenne. Amikor Isten megbocsát, mindig megbékéltet minket magával [Kol 1:22, 2Kor 5:17-19]. Nekünk is erre kellene törekednünk, még ha a másik személy nem is keresi a megbékélést.
Néhány szó azoknak, akik megbocsátást keresnek: Ha mi bántottunk meg valakit, nemcsak oda kell mennünk és azt mondanunk, hogy sajnáljuk, amit tettünk, hanem megbékélésre is kell törekednünk. Néha bocsánatot kérünk, hogy jobban érezzük magunkat, de távolságot tartunk. Ez rossz hozzáállás.
Ismétlem, a bocsánatkérés és megbocsátás célja a megbékélés. Ha a másik személy visszautasít, az nem a mi dolgunk. De nekünk törekednünk kell a teljes megbékélésre, akár nekünk kell bocsánatot kérnünk, akár nekünk kell megbocsátanunk a bűnbánóknak.
Hogyan reagáljunk, ha a sérelmező nem bánja meg a tettét?
Mi van, ha az, aki megbántott, nem bánja meg? Mi van, ha nem látja be, hogy helytelenül cselekedett? Ilyenkor is meg kell bocsátanunk? Sokan úgy vélik, ezt kellene tennünk. Végül is, nem kellene mindenkinek megbocsátanunk? Nem bocsátott meg Jézus a kereszten az ellenségeinek? Nézzük meg közelebbről ezeket a kérdéseket.
Először is emlékeztetni szeretnélek, hogy soha nem kereshetjük a megtorlást, hanem jóra kell törekednünk, akár bocsánatot kérnek tőlünk, akár nem. Amikor viszont megbocsátásra kerül a szó, az már más tál tészta.
Azzal, hogy az 5Mózest idézve Pál azt mondja, hogy bízzuk az ítéletet Istenre, azt is mondja, hogy aki nem bánja meg a bűnét, ítéletben részesül, ami akár a poklot is jelentheti, ha meg nem tér. Ahhoz, hogy Krisztushoz és Istenhez hasonlítsunk, úgy kell megbocsátanunk, ahogy Isten. Nemde? Ezért álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést:
megbocsát-e Isten mindenkinek, vagy csak azoknak, akik megbánják a bűnüket?
Ha azt mondjuk, hogy mindenkinek feltétel nélkül megbocsájt, akkor mindenki a mennybe kerül. Ez az univerzalizmus eretnek tanítása. De a Biblia ezt nem tanítja.
Jézus maga kétszer is mondta a Lukács 13:3-ban és 13:5-ben, hogy ha nem térünk meg, elkárhozunk. Ha nincs megtérés, nincs megbocsátás. Ami azt illeti, a bűnből való megtérésre szólít fel folyamatosan az Ó- és Újszövetség is. A megátalkodott személy nem örökli a mennyet. A következtetés az, hogy Isten csak azoknak bocsájt meg, akik megtérnek, és hittel a Fiához fordulnak.
Még a kereszten is, ugyanaz a Jézus, aki megbocsátott a megtérő gonosztevőnek, ugyanúgy megbocsáthatott volna a másiknak is. Ne feledjük, Jézusnak hatalma volt a földön megbocsátani bűnöket [Mt 9:6], és meg is bocsátott sokaknak. De amikor a kereszten azt kérte: „Atyám, bocsáss meg nekik” [Lk 23:34], az nem egy mindenkinek megbocsátó tett volt. Csak egy imádság volt, kérvén Istent, hogy bocsásson meg, azt értve az alatt, hogy lehet, hogy emiatt Istenhez fordulnak, megtérnek bűneikből, hitüket Krisztusba helyezik, és így bűnbocsánatot nyerhetnek. Jézus maga nem bocsátott meg nekik, mert nem tértek meg. Csak egy embernek bocsátott meg a kereszten, még pedig annak a tolvajnak, aki őszintén megtért [Lk 23:42]. Ugyanez a helyzet Istvánnal is, aki–miközben megkövezték–ezt imádkozta: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt” [ApCsel 7:60]! Nem bocsátott meg nekik, hanem Jézust kérte erre. Még Saul [azaz Pál] sem nyert bocsánatot, míg meg nem tért a damaszkuszi úton.
Ugyanaz a Pál, aki a Római levelet írta, máshol ezt a parancsolatot adja:
„…legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban” [Ef 4:32].
„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is” [Kol 3:13].
A közös vonás a fenti versekben az, hogy úgy kell megbocsátani, ahogy az Úr megbocsát. Az Úr pedig bűnvallás nélkül nem bocsát meg!
Ezért, ha Istenhez hasonlóan akarunk megbocsátani, mi is csak akkor bocsáthatunk meg, ha van bűnbánat. Mindig késznek kell lennünk megbocsátani, nyitva tartván a megbékélés ajtaját. De nem bocsáthatunk meg bűnbánat hiányában. Ha ezt tesszük, nem Isten szerint járunk el a kérdésben, és nem figyelmeztetjük a megátalkodott személyt Isten ítéletére és arra a tényre, hogy az ilyenek nem mehetnek be a mennybe.
Ehelyett meg kell óvnunk a szívünket a megkeseredéstől és gyűlölettől. De ugyanúgy igaz, hogy a bűnbánat nélküli megbocsátás is bibliaellenes. Ne tévesszük össze a megtorlás hiányát és a jótéteményt azokkal szemben, akik megbántottak, Istenre bízva az illetőt a megbocsátással. Az két külön dolog.
Azt se higgyük, hogy ha nem bocsátunk meg, az egyetlen másik lehetőség a keserűség. Vagy megbocsátok, vagy megkeseredek. Ez nem igaz. Ez nem egy vagy-vagy eset. Arra vagyunk elhívva, hogy bűnbánat nélkül ne bocsássunk meg, ugyanakkor ne is keseredjünk meg. Ezzel egyidőben mindig készen kell állnunk megbocsátani. Ezt a lelkületet kell kialakítanunk.
Igen, ha nem került sor megbocsátásra, harcolnunk kell, hogy a szívünk ne keseredjen meg. De a Szentlélek erejével, imádság és igeolvasás révén törekednünk kell arra, hogy megóvjuk a szívünket a keserűségtől. Ez egy harc, néhány esetben egy életfogytig tartó csata. De mégsem vehetjük az ítélkezést a saját kezünkbe. Istenre kell bízunk, aki nem tud rosszat tenni [5Móz 32:4]. Ugyanakkor annyi jót kell tennünk a nekünk ártóknak, amennyit csak lehet.
Zárójelben megjegyzem, hogy nem azt akarom mondani, hogy minden apró kis vétekért megbánást kéne elvárnunk. Meg kell tanulnunk átsiklani az apró dolgok felett. Ez része a keresztyén érettségnek: türelemmel hordozni mások gyengeségeit. Mi magunk is gyakran hajlamosak vagyunk elbukni. Amikor viszont egy komolyabb vagy visszatérő bűnről van szó, szeretetben meg kell intenünk azt, aki megbántott, hogy bánja meg.
Késznek kell tehát lennünk megbocsátani, és nem megkeseredni, Isten kezébe téve az ítélkezést. Ez a lényege ennek a harmadik pontnak, amelyről Pál beszél ebben a szakaszban.
Végezetül idézzük fel a három dolgot, amellyel reagálnunk kell a minket bántókra:
1. Ne álljunk bosszút.
2. Tegyünk jót mindenkivel.
3. Bízzuk az ítéletet Istenre.
Végső soron ezt jelenti krisztusivá válni, hiszen ezt tette maga Jézus is: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” [1Pt 2:23]. Mindeközben pedig a legfőbb jót tette ellenségeivel: megfizette bűneik büntetését! Igyekezzünk Őt utánozni a Szentlélekre hagyatkozva, aki egyedül képes átformálni minket a Krisztus hasonlatosságára.