A megváltozott élet—14. rész Sírjatok a sírókkal—2. rész
(English version: The Transformed Life – Weep With Those Who Weep – Part 2)
A „Sírjatok a sírókkal” rész előző bejegyzésében láttunk öt dolgot, amit ne tegyünk, amikor próbálunk eleget tenni Isten parancsának a Róma 12:15b-ben: „gyászoljatok a gyászolókkal” vagy „sírjatok a sírókkal.” Ez az öt dolog: (1) Ne mondjuk, hogy tegyék rajta túl magukat (2) Ne ígérjünk teljes szabadulást már MOST (3) Ne hasonlítsuk szenvedésüket másokéhoz (4) Ne ítélkezzünk felettük (5) Ne kerüljük őket.
Most pedig nézzünk meg másik öt dolgot, amit érdemes tennünk, amikor vigasztalni próbáljuk azokat, akik nehéz időket élnek át.
Mit tegyünk
1. Használjuk az imádság fegyverét. Először és mindenek felett imádkozzunk rendszeresen magunkban a szabadulásukért. Könyörögjünk Istenhez, hogy megtapasztalhassák a jelenlétét ennek a próbának az idején. Kérjük Istent, hogy használjon minket és másokat belátása szerint, hogy meg tudjuk vigasztalni a szenvedőt. Kérjük azt is, hogy adjon bölcsességet, hogy a megfelelő szavakat tudjuk használni akár szóban, akár írásban [email, sms]—gyógyító és bátorító szavakat. A Példabeszédek 16:24-ben ez áll: „Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek.” A Példabeszédek 12:18 második fele ezt mondja: „a bölcsek nyelve pedig gyógyít.” Szavaink igen vágyott gyógyulást hozhatnak a megtépázott léleknek.
Imádkozzunk a szenvedővel együtt is, amikor meglátogatjuk, vagy éppen telefonon beszélünk vele. Már néhány szó imádság is, melyben Istent kérjük, hogy lépjen közbe, és vigye véghez akaratát, óriási bátorítás lehet a szenvedő számára.
2. Amennyire lehet, akkor látogassuk meg, amikor alkalmas nekik. Akkor látogassuk meg az embereket, amikor nekik alkalmas, nem nekünk! A látogatás nem azon az elven működik, hogy „Nézzük, mikor lenne jó nekem.” Legyünk érzékenyek a szenvedő személy igényei iránt. Ha nem szeretnének látogatót fogadni, tartsuk tiszteletben.
Amikor pedig megyünk, ne tűnjünk sietősnek az illető előtt. Az egyik legbántóbb dolog a gyászolók meglátogatása során az, ha kétpercenként az óránkat nézzük, hogy mikor állhatunk tovább. Órákat töltünk az örvendezőkkel. De amikor egy gyászoló egyént látogatunk meg, sietnünk kell. Ez nem jelenti azt, hogy sokáig kell velük maradnunk. [Ne terheljük le az illetőt a hosszúra nyúlt jelenlétünkkel]. Az időtartam a szenvedő szükségleteitől és kényelmétől kell függjön.
3. Legyünk jó hallgatóság. Amikor gyászolókkal vagyunk együtt, kevesebbet kell beszélnünk, és többet hallgatnunk. De nem csak a szavaikra kell figyelnünk, hanem a szívükre is. Lehet, hogy a síró személy szíve jobban össze van törve, mint amennyire a szavaik sejtetik. Meg kell próbálnunk átélni az érzéseiket. Türelmesnek kell lennünk, amikor nem a megfelelő szavakat használják. Ne igyekezzünk kijavítani őket. Hagyjuk őket beszélni először. Ha csendben vannak, mi is maradhatunk csendben. Gyakran a puszta fizikai jelenlét is gyógyító hatású. Ha nem tudjuk, mit mondjunk, vagy úgy érezzük, jobb csendben maradni, az is rendben van, ha csak mellettük ülünk, és szótlanul a válluk köré fonjuk a karunkat. Maga a jelenlét gyógyítólag hathat a szenvedő személyre.
Van egy történet egy nagyszívű kisfiúról. A közvetlen szomszédjában lakott egy öregúr, akinek nemrég halt meg a felesége. Amikor az ifjú látta az idős embert sírni, felmászott az ölébe, és egyszerűen ott ült. Később az anyja megkérdezte, mit mondott a szomorú szomszédnak. „Semmit”—felelte a gyermek. „Csak segítettem sírni.”
Néha ez a legjobb dolog, amit tehetünk a mély fájdalmakat átélő személlyel. Gyakran próbálunk valami bölcs és hasznos dolgot mondani, de az igyekezetünk sokkal kevesebbet ér, mint ott ülni a gyászoló mellett, fogni a kezét, és velük sírni.
4. Bátorítsuk a Szentírás szavaival. Törekednünk kell úgy bátorítani a szenvedőket az örökkévalóság reménységével, hogy közben nem becsüljük alá a jelen fájdalmát. Ezért nem becsülhetjük le a Szentírás szerepét, amikor együtt sírunk a sírókkal. A Róma 15:4-ben ez áll: „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.” A szenvedők számára a remény Isten igéjének helyes alkalmazásából származik, Isten emberei által. Amikor Isten igéjét alkalmazzuk, „reményosztókká” válhatunk.
El kell ismernünk a fájdalmukat, ami számukra nagyon is valós. Biztatnunk kell őket a sírásra. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a Biblia számos alkalomról beszámol, amikor Isten népe az évek során hozzá kiáltott. Bátorítsuk őket, hogy azzal a reménységgel kiáltsanak Istenhez, hogy egy nap ezek a könnye eltöröltetnek. Szép dolog segíteni a szenvedőnek erőt találni Istenben. Ezt tette Jonatán is az elcsüggedt Dáviddal: „15 Dávid látva, hogy Saul kivonult ellene, és az életére tör, Zíf pusztájában az erdőségbe vette be magát Dávid. 16 Ekkor elindult Jónátán, Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőségbe, és erősítette az Istenbe vetett bizalmát” [1Sám 23:15-16].
5. Nyújtsunk gyakorlati segítséget. Ahol szükség mutatkozik, gyakorlati segítséget kell nyújtanunk. Ez megnyilvánulhat abban, hogy ételt viszünk, pénzt adunk, vigyázunk a gyerekekre, kitakarítjuk a lakásukat, kimossuk a ruháikat. Legyünk nyitottak a szükségletek iránt, és kérjük Istent, hogy mutassa meg, miként nyújthatunk gyakorlati segítséget. Lehet, hogy az emberek nem kérnek segítséget, de mindig készen kell állnunk megtenni, ami tőlünk telik.
Szóval ez a teendőnk: (1) Használjuk az imádság fegyverét (2) Amennyire lehet, akkor látogassuk meg, amikor alkalmas nekik (3) Legyünk jó hallgatóság (4) Bátorítsuk a Szentírás szavaival (5) Nyújtsunk gyakorlati segítséget.
És ha már itt tartunk, arról is szeretnék szót ejteni, hogy mit tegyünk, ha mi vagyunk a sírók. Más szóval, íme néhány gondolat a síróknak. Lehet, hogy te is egy vagy közülük, vagy az leszel a jövőben.
Íme néhány gondolat a síróknak.
Néha azok, akik vigasztalni próbálnak, nem a megfelelő szavakat használják. Próbálj meg eltekinteni a hibájuktól. Ők is bűnösök. Néha úgy érezheted, hogy senki sem tud megvigasztalni. Még ilyenkor is, vigyázz, hogy ne neheztelj másokra. Ne feledd, te is vétkes lehetsz abban, hogy nem sírtál együtt alkalomadtán másokkal. Te is mondhattál korábban nem megfelelő dolgot a síróknak. Lehet, hogy épp a szenvedő szüleidnek vagy testvéreidnek. Ahogy ők elnézték a te tévedésedet, neked is el kell nézned az övéket. A Kolossé 3:13 arra hív, hogy hordozzuk egymás gyengeségeit.
Vannak idők, amikor mások nincsenek tudatában a szenvedésednek—ezt is tartsd észben. Ezért szólj az embereknek, hogy fájdalmas időszakon mész keresztül, ha szeretnéd a támogatásukat. Nem azt mondom, hogy folyamatosan nagydobra kell verni a problémáidat. De ha csak magadba fojtod, és mindenki elől elrejted őket, gondolj arra, hogy te vagy a fő oka, amiért egyedül vagy a szenvedésben.
Eszembe jutott egy eset, amikor valaki megsértődött, amiért én, a lelkész, nem látogattam meg és nem imádkoztam érte, amikor nehézségen ment keresztül. Az illető a Jakab 5:14-et idézte, mely szerint a vének felelőssége elmenni és imádkozni a tagokért, amikor nehézségen mennek keresztül. A Jakab 5:14 így hangzik: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében.” A gond az volt, hogy nem tudtam, hogy az illető nehéz időket él át! Azt feleltem, hogy igaza van. De az is igaz, hogy ugyanez a vers világosan mondja, hogy a megpróbáltatáson áteső személy kell magához hívassa a véneket. A lelkész nem gondolatolvasó. Nem mindentudó. Szóval kétélű a dolog.
Ezért ha szenvedsz, szólj a lelkésznek és szükség szerint másoknak, hogy melletted lehessenek. A keresztyén életet nem egyedül kell megélni egy lakatlan szigeten. A közösség fényében kell megélni, ahol megoszthatod örömedet és bánatodat. Nem kell egyedül szenvedned! Nem zavarsz másokat. Nem a gyengeség jele segítséget kérni. Pont, hogy az érettség jele követni a Biblia utasítását, hogy osszuk meg terhünket másokkal.
Jobb vigasztalókká válni.
A Prédikátor 7:2 és 4 azt mondja: „2 Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! 4 A bölcsek a gyászolók házára gondolnak, az ostobák pedig a vigadozók házára.” Ha bemegyünk a gyászolók házába, helyes szemszögből látjuk az életet és az örökkévalóságot. Csak akkor értjük meg igazán az életet, ha megértjük a halált. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha együtt sírunk a sírókkal.
Ezeknek a szavaknak világos volta ellenére, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, legtöbbünk naptára arról tanúskodik, hogy erre nem sok időt szánunk. Több órát töltünk az ünneplőkkel, mint a gyászolókkal. Általában több bulira mondunk igent, ahol ünneplés folyik, mint olyan alkalmakra, ahol a magányos és síró személyekkel kellene időt töltenünk. Igen, együtt kell örülnünk az örülőkkel, de ugyanaz a parancs azt is mondja, hogy gyászoljunk a gyászolókkal. Egy olyan világban, amely nem törődik a szenvedőkkel, nekünk még inkább törődnünk kell velük.
Egy hihetetlenül összetört világban élünk. Egy fájdalommal és szomorúsággal teli világban. De Isten megígérte, hogy mindent újjá tesz. Megígérte, hogy minden könnyet letöröl. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor egyszer s mindenkorra eltörli a bűn jelenlétét, és az abból fakadó bánatot és halált. Addig pedig arra hív minket, hogy töröljük le azok könnyeit, akik sírnak. Azt mondják, egy vigasztaló képességeit nem az ékesszólása alapján mérik. Inkább azon múlik a képessége, hogy mennyire együtt érző.
Dr. Paul Brand szépen összefoglalta ezt az igazságot a „Fearfully and Wonderfully Made” c. könyvében. Azt írja:
Amikor megkérdezem a pácienseket és a családtagjaikat, hogy ki segített nekik a szenvedés idején, furcsa, homályos választ szoktam kapni. A leírt személy ritkán ad megfelelő válaszokat, és nem egy megnyerő, eleven személyiség. Ehelyett egy csendes, megértő személy, aki inkább figyel, semmint beszél, aki nem ítélkezik, és még kevesebb tanácsot ad. „Egy türelmes ember.” „Valaki, aki mellettem áll a szükség idején.” Egy kéz, amit megfoghatok. Egy megértő, átható ölelés. Egy gombóc a torokban, amit megoszthattam.”
Miközben igyekszünk valami helyénvalót mondani, néha elfelejtjük, hogy az érzelmek nyelve hangosabban beszél, mint a szavaink.
Menjünk oda azokhoz, akikről tudjuk, hogy sírnak, hullassunk értük szeretetkönnyeket, és igyekezzünk áldássá válni számukra. Ez parancs és elhívás. Éljük meg hűségesen.
Azokért is meg kell tanulnunk sírni, akik NEM sírnak magukért. Mit értek ez alatt? Sokan a szeretteink vagy barátaink közül ahelyett, hogy sírnának a bűneik felett és Krisztushoz fordulnának, teljesen közömbösek Krisztus iránt. Az ilyenekért meg kell tanulnunk könnyet ejteni, és Istenhez kiáltani a megtérésükért.
Ebben is példa Jézus, aki pont azokért sírt, akik megfeszítették Őt [Lk 19:41]. Pál is sírt azokért a zsidókért, akik üldözték őt [Róma 9:1-3]. A Filippi 3:18-ban, amikor azokról szól, akik elutasítják Jézust, ezt mondja: „…akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei.”
Sírjunk tehát az elveszettekért is!