Az istenfélő gyülekezet 12 gyakorlata—2. rész
(English version: “12 Commitments of a Godly Church – Part 2”)
A gyülekezet tizenkét gyakorlatáról szóló sorozat első részében láttuk az első négyet, mégpedig: 1. Hívők tagsága, 2. Növekedés a Biblia ismeretében, 3. Sákramentumok kiosztása, 4. Közösség. Ebben a posztban megvizsgáljuk a következő négy ismérvet.
5. ismérv: Egymás iránti szeretet
A János 13:35-ben Jézus azt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Ha egy valami szembetűnt a korai egyházban, az az egymás iránti szeretetük volt. Ez a parancs szorosan összefügg az előzővel, amely a közösségre szólít fel. Azt is mondhatnánk, hogy azért volt erős a közösség, mert őszintén szerették egymást.
Ezt a szeretetet pedig nem pusztán szavakkal fejezték ki, hanem tettekkel. Az ApCsel 2:44-45-ben ezt olvassuk: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. 45 Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.” A 46. vers pedig azt mondja: „házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben.” Ez azt jelenti, hogy megnyitották otthonaikat egymás előtt. Ez a szeretet megnyilvánulása. Ahol nincs szeretet, ott nyitott ajtó sem lesz mások előtt.
A történészek azt mondják, hogy azok, akik feljöttek Jeruzsálembe pünkösdkor és megtértek, ott maradtak a közösség híveiként. Ráadásul azok, akik megtértek, ki lettek közösítve a zsidó hátterükből, így elveszíthették vállalkozásaikat és munkájukat. Ez sokak számára komoly anyagi nehézséget okozhatott.
Azok a hívők viszont, akik rendelkeztek kellő anyagi háttérrel, készek voltak megosztani javaikat másokkal. Gondoljunk bele abba, hogy valaki eladja az ingatlanát azért, hogy másoknak legyen mit enni! Tudták, hogy erről szól a keresztyén élet. És ez nem egy egyszeri alkalom volt. Folyamatosan kimutatták a szeretetüket. Később azt olvassuk az Apostolok cselekedetei 4:32-35-ben: „A hivők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. 33 Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. 34 Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, 35 és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek úgy, ahogyan szüksége volt rá.”
Az istenközpontú gyülekezet jellemzője kell legyen, hogy a tagok aktívan érdeklődnek mások nehézségei iránta, és gyakorlati módokon segítenek [1Jn 3:16-18]. A korai egyház bemutatta, hogy ha láttak egy szükségben levő testvért, és módjukban állt segíteni, akkor nem haboztak. A szeretet cselekedetei által bemutatták, hogy nem a világ javai vezérelték őket, hanem a kapcsolatok!
6. ismérv: Imádság
Lehet, hogy még nem vetted észre, de Lukács mind az evangéliumban, mind az Apostolok cselekedeteiben különös figyelmet szentel az imádságnak. A Lukács evangéliumában beszámol Jézus imaéletéről és az imádsággal kapcsolatos tanításáról. Az Apostolok cselekedeteiben a gyülekezet imaéletét mutatja be. Az Apostolok cselekedetei 2:42-ből megtudjuk, hogy a korai egyház tagjai „kitartóan részt vettek…az imádkozásban.” Ebbe egyaránt beletartoztak konkrét és általános imakérések. Elképzelhető, hogy volt konkrétan imádságra kijelölt idő [ApCsel 3:1]. Semmit nem tettek imádság nélkül. A korai egyház tagjai számára az imádság olyan volt, mint a lélegzetvétel.
Az Apostolok cselekedetei 6:4 azt mondja, hogy még az apostolok is megfogadták, hogy megmaradnak „az imádkozás”, majd pedig „az ige szolgálata mellett.” Tudták, hogy az egész prédikálás semmit sem ér, ha a Szentlélek nem használja fel szavaikat mások üdvösségére. Egyszerűen fogalmazva, a korai egyháznak imádkozó vezetői és imádkozó tagjai voltak!
Elszántan arra kell törekednünk, hogy a Lélek ereje munkálkodhasson bennünk, és ez nem valósulhat meg állhatatos imádkozás nélkül, sem a személyes életünkben, sem a gyülekezet életében. A gyülekezet nem nevezhető istenközpontúnak, ha nem fektet különös hangsúlyt az imádkozásra—kezdve a vezetőséggel. A vezető pozícióban lévőknek rendszeres imaalkalmakat kell szervezniük, amiken a tagoknak részt kell venniük. Még ha kevés is a résztvevő, az alkalmaknak folytatódniuk kell. A maga idejében Isten megáldja az egész gyülekezetet, hogy buzgó imádság jellemezze.
7. ismérv: Isten dicsérete
Míg a korai egyház elkötelezte magát vízszintes síkon, hogy szeresse az embereket, függőleges irányban is kimutatta ezt az elköteleződést Isten iránt. Ez a szeretet pedig abban nyilvánult meg, hogy folyamatosan dicsérték Istent. Az Apostolok cselekedetei 2:47 úgy beszél róluk, mint akik folyamatosan „dicsérték az Istent”, amikor csak találkoztak. Az Istent szerető emberek szívéből dicsérő és hálaadó énekek és imádságok áradtak. Még amikor szenvedésen mentek is keresztül, akkor sem szűntek meg Istent dicsérni, ahogy azt az Apostolok cselekedeteiben később olvassuk.
Az istenközpontú gyülekezet nagy hangsúlyt kell fektessen Isten dicséretére, amikor az emberek összegyűlnek istentiszteletre. A zenei szolgálatban résztvevők különös figyelmet kell szenteljenek annak, hogy bibliai igazságokat tanító énekeket válasszanak ki. A dicsőítésnek nem az emberek szórakoztatásáról kell szólnia, hanem Isten dicséretéről, olyan szívekből, amelyek a Biblia értékes igazságaival van tele. Isten kedvét leli abban, amikor az emberek összegyűlnek dicsérni Őt!
8. ismérv: Evangelizálás
Mind a négy evangélium hangsúlyozza a feltámadt Jézus szavait, aki, mielőtt elhagyta volna ezt a földet, arról beszélt, hogy a gyülekezet egységesen, és az egyes hívők egyaránt arra vannak elhívva, hogy hirdessék az evangéliumot az elveszetteknek [Mt 28:18-20, Mk 16:15; Lk 24:46-48; Jn 20:21].
A korai egyház lázas buzgósággal hirdette az evangéliumot az elveszetteknek. Ez világosan látható az Apostolok cselekedetei 2:47 végén: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” De hogyan lehet üdvözülni? Elsősorban az evangélium hallása, majd elfogadása révén! Az a tény, hogy a gyülekezet folyamatosan bővült az üdvözültekkel azt jelenti, hogy aktív evangelizálás folyt! Mind a vezetők, mind a tagok aktívan részt vettek az evangélium megosztásában. Még az üldöztetés idején is hirdették az igét [ApCsel 8:4].
Az Apostolok cselekedeteinek könyve azzal a felhívással indul, hogy legyünk tanúk [ApCsel 1:8], és azzal zárul, hogy az evangélium egészen Rómáig eljutott [ApCsel 28:30-31]. Miért? Mert elkötelezték magukat az evangelizálás iránt! Az istenközpontú gyülekezet jellemzői közt kell legyen az elveszettek elérése iránti elköteleződés a közvetlen környezetükben és a tengeren túl egyaránt—mégpedig misszió által. [A misszióról a következő bejegyzésben lesz szó bővebben.] Bátorítsuk az embereket, hogy hívják el barátaikat és családtagjaikat, hogy hallhassák az evangéliumot. Arra is bátorítanunk kell őket, hogy ők maguk is osszák meg a jóhírt családtagjaikkal, barátaikkal, szomszédjaikkal és munkatársaikkal.
Az imaalkalmak fontos eleme kell legyen az elveszettekért mondott ima—azokért, akik hallották az evangéliumot, és azokért, akikhez a jövőben fog az Úr ajtót nyitni. A vezetőknek példát kell mutatniuk az aktív evangelizálásban.
Az első négy ismérv után újabb négyet vizsgáltunk most meg, éspedig:
(5) Egymás iránti szeretet,
(6) Imádság,
(7) Isten dicsérete és
(8)Evangelizálás.
A három részes sorozat harmadik részében megnézzük az utolsó négy ismérvet. Addig is, gondolkozz el azon, miként tudnál te személyesen segíteni a gyülekezetednek istenközpontúvá válni!